Az ítélet
(2008.12.27.)

(Ajánlott aláfestő zene: valami lassú szám)

   Épp a Tokio Hotel stúdiójába tartok Billel és Tommal, a két bátyámmal. Most először megyek velük oda. Otthon nem hagyhattak, mert anyuék elutaztak és miért még kiskorú vagyok, egyedül nem maradhattam. Meg anya is ragaszkodott ahhoz, hogy menjek velük, így kénytelenek voltak a srácok magukkal vinni, mégha nem is nagyon akarták.

   Igazából sosem voltunk olyan jó testvérek. Bill és Tom ikrek, és mindent meg tudnak osztani, beszélni egymással. És én? Én lány vagyok, és azért elég hülyén nézne ki, ha a női gondokat fiúkkal vitatnám meg. Ráadásul míg én 15 éves vagyok, addig ők már lassan a 22. életévüket töltik be. És több mint 6 év nagyon nagy korkülönbség. Na és persze az is rátesz egy lapáttal, hogy az apánk nem ugyanaz a személy. Miután Simone, az anyánk elvált az akkori férjétől, majd megismerkedett 4 évre rá egy másik fazonnal, összeházasodtak, és hamarosan megszülettem. Billék nem igazán fogadták el a mai napig azt, hogy más az apjuk, s hogy a valódi apjukat alig láthatják, így engem sem igazán bírnak. Pontosítok: egyáltalán nem bírnak.

   Ideges vagyok. Vajon, hogy fognak fogadni? Kivel fogok majd beszélgetni? – tanakodtam magamban. Ahogy közelebb értünk, egyre jobban izgultam, feszengtem, a gyomrom hatalmas gombóccá ugrott. Valami téma után kutattam a fejemben, hogy az idegességem elmúljon.

- Srácok, emlékeztek még arra a lányra, akiről beszéltem? – kérdeztem, de ekkor az autó megállt, s a testvéreim már ki is pattantak a kocsiból. Én meg utánuk.
   Amint bementünk az ajtón, Tomot letámadta David és valami gitárszólót emlegetett, így ők ketten el is tűntek, Bill pedig a konyhát célozta meg. Én meg csak álltam az ajtóban és néztem előre. Senkinek sem tűnt fel, hogy ott vagyok, hogy eddig még nem láttak. Vagy ha feltűnt, nem érdekelte őket. Nagyszerű... Kellett nekem izgulnom?

   Körbenéztem.
   Gustav és Georg, a banda másik két tagja a kanapén trécselt és jókat nevettek. Őket is csak látásból ismertem, a többiekről meg ne is beszéljünk.
   Én is megcéloztam a konyhát. Bill már javában itta a reggeli kávéját a pultnak nekitámaszkodva. Körülbelül egy méterre tőle én is nekitámaszkodtam az asztalnak, és egy perc csend után elkezdtem neki beszélni:

- Emlékszel még a barátnőmre, tudod, akiről mindig meséltem nektek. Na, úgy látszik, kezd tönkremenni a barátságunk.... – elnémultam. Féltem, rettenetesen féltem, hogy vége szakad ez a barátság. – Attól félek – folytattam -, hogy megint az a hülye csaj bekavart. Tudod, aki mindig tönkretette az összes barátságom, csupán csak azért, mert a húgotok vagyok. Mindegy. Szóval a lényeg, hogy nagyon félek, hogy ez a barátságom is tönkremegy. Már négy éves ismerem a lányt, már négy éve elválaszthatatlanok vagyunk. Benne bízok a legjobban, vele mindent meg tudok osztani és mégis.... Ha a csaj teleeteti a fejét mindennel, és ő elhiszi, akkor.... Minden romba dől. Szerinted mit tegyek? – fordultam felé, de ő még mindig a kávéját iszogatta, teljesen kikapcsolt. Dejó.
   Hirtelen Gustav hangja szelte ketté a köztünk lévő csendet, mely egy „Gyere ide!” volt. A fekete halványan elmosolyodott, épp annyira, hogy csak én láttam, s megfordult.

- Mondd, te figyeltél rám? – kérdeztem.

- Mi? – nézett rám egy pillanatra, de az is egy unott fapofa volt. Az üres pohár az asztalon landolt.

- Semmi – felsóhajtottam, elfordultam tőle, s a telefonom után nyúltam, mely pont akkor kezdett el rezegni. – Bocs – mondtam és pár lépéssel arrébb vonszoltam magam; Bill pedig mit sem törődve velem, odament a barátaihoz.

   Belenyúltam a nadrágom zsebébe és előhalásztam a telefonom. Megnéztem, ki hív: ő volt az. A barátnőm. A gyomrom újra csomóvá alakult, a szívem verni kezdett, a lélegzetem is felgyorsult. Tudtam, hogy valami rossz dolog fog történni. Sosem szoktuk hívni egymást, csak akkor, ha valami baj volt.

   Remegve nyomtam meg az ”Elfogad” gombot.

- Szia – szóltam bele lélegzetvisszafojtva.

- Szia – felelte ő is. Felsóhajtott. Ez nem jó jel. Nagyon nem jó. – Gondolkoztam kettőnkön, a barátságunkon - folytatta. Nehezére esett beszélni, bizonyára fájt neki, amit mondani akart. De aztán összeszedte magát és tovább beszélt – Szeretném, ha nem keresnél soha többé. Szeretném, ha ennek a barátságnak itt és most véget vetnénk. Ne kérdezd miért, tudod te nagyon jól. Nem fogok magyarázkodni. Vége. Számomra vége. – és letette. Kimondta felettem az ítéletet.

   Hirtelen annyi gondolat cikázott a fejemben, annyi kérdést tudtam volna feltenni. Meg akartam tudni, mégis miért, miért döntött így, de tudtam. Már megint bekavart a csaj. És már nincs mit tenni. Hiába győzködném az igazságról, nem hinné el. És ő is mondta: ne kérdezzem, miért. Hát ennyi volt. Az utolsó reményem is elveszett. Még mindig a fülemnél tartottam a telefont, mely üresen csengett, de az utolsó szavai még visszhangzottak bennem.

   Lassan elraktam a telefont, és csak egy helyben álltam ott. Legszívesebben sírva estem volna térde, kiadtam volna minden fájdalmam, téptem-zúztam volna, ordítottam, sikítottam, üvöltöttem volna a fájdalomtól! De nem tehettem.... Nem sírhattam, itt nem, előttük nem! Kirajzolódott előttem egy cél, melyet akkor, ott és talán már évek óta mindennél jobban akartam és tudtam: semmi sem állíthat meg. Már nem akartam szenvedni, elegem volt! Csak egyetlenegy mondat járt a fejemben, már csak ezt láttam a szemem előtt: „El... el innen!”

   Elmélkedésemet Bill zavarta meg:

- Lora, hozzál nekem egy pohár kávét! – kiáltotta, s tovább nevetett a barátaival.

   Cööh... Még csak egy „Kérlek”-et vagy egy „Légyszi”-t sem mondott. Vagy netán egy „Köszi”-t! Komolyan, mintha a csicskása lennék. Ez inkább parancsnak hangzott, mind kérésnek! És annak is szánta! Parancsnak! Ki ő, hogy dirigáljon nekem?

   Ránéztem. Ha a szemeimmel ölni tudtam volna, ő már réges-régen halott lenne! Néztem az arcát, a nevetését... Legfeljebb neki vannak barátai, nem úgy, mint nekem. Csak tudnám, miért nem szeret engem senki!

   Egy pohárba töltöttem kávét. Dühös voltam rá és Tomra is. Ők miért nem tudnak elfogadni? Hisz testvérek vagyunk! Még soha nem volt egy kedves szavuk hozzám, soha nem mondták azt, hogy „szeretlek”, sőt, még csak annak jelét sem mutatták. Ha úgy vesszük, nem is ismerem őket. Annyira idegenek számomra, annyira.... ridegek. Sosem beszélgettünk egymással úgy komolyan, sosem hülyéskedtünk együtt, sosem mentünk együtt sehová! És ez annyira hiányzik nekem! Én próbáltam velük valami témát keresni, akármit, csak beszéljünk, de ők vagy rám sem figyeltek és otthagytak, vagy épp nem értek rá vagy netán a tudtomra adták, hogy kussoljak be, mert nem érdekli őket semmi! Ha egymáshoz is szóltunk, az csak annyiból állt, hogy „szia” és ehhez hasonlókból. Meg néha volt egy-két hosszabb mondat is, de az is csak akkor, amikor anyu ott volt. Ő azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, pedig ha tudná.... Annyira bánt ez az egész évek óta. Testvérek vagyunk, s mégsem... Úgy viselkedtünk, mint két idegen. Miért? Nem hibáztathatnak azért, mert Sim és a férje közt kihűlt a szerelem lángja, és Sim pár év múlva hozzáment egy másik emberhez. Én miért tehetek erről? Én akkor még meg sem születtem! Ha tudom, hogy ez lesz és választhatok, akkor nem születek meg! De nem tudtam és nem is választhattam! Annyira utálok élni!

   Elindultam Billhez a forró kávéspohárral, ami majdnem széttört a kezemben, annyira szorítottam.

- Nesze, bazd meg, dugd fel magadnak! – vágtam hozzá a kávét, s dühösen néztem rá, szemeim szinte szikrákat szórtak.

- Bazd meg, normális vagy?! Mégis mi a franc bajod van? Most miért kellett ezt?! – felpattant, és dühösen nézett rám. Láttam a szemeiben, hogy legszívesebben megfojtott volna – Cseszd meg, megégettem az ujjam! – elvette a dohányzó asztalról a rongyot és elkezdte vele magát törölgetni.

- Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel.... Azt utólag nem lehet helyrehozni! – mélyen a szemeibe néztem, azt akartam, hogy a szívembe, a lelkembe lásson, azt akartam, hogy lássa a fájdalmam, a szenvedésem.... De túl makacs volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

   Szempárbajt vívtunk egymással másodperceken keresztül, de nekem mégis úgy tűnt, mintha órák óta ezt „játszanánk”. Végül én fordítottam el könnyáztatta szemeim. Éreztem, tudtam, hogy elvigyorodik, hogy gúnyosan néz rám, hogy már pezsgőt is bontott, hogy ha lelépek, ujjongani fog.... És tudtam, hogy ő is kimondta felettem az ítéletet.... Pedig annyira szerettem volna, hogy odajöjjön hozzám, és vigasztalóan magához öleljen. De nem tette, én pedig „elmenekültem”.

   Szinte feltéptem a bejárati ajtót, s miután hallottam, hogy bevágódik mögöttem, térdre rogytam. Könnyeim csak úgy patakzottak le arcomon, már nem érdekelt, hogy ki lát, hogy ki néz egy újabb cafkának; már csak sírni és sírni akartam. A fájdalom mart belülről, szinte széttépett, égetett. Már láttam is magam előtt, ahogy elkezdek égni belülről, majd lángra lobbanok, és az a szörnyű fájdalom.... Az az iszonyatos kín a mellkasomban; éreztem, perceken belül felrobbanok.

   Üvölteni akartam és üvöltöttem is. Szabadjára engedtem a fájdalmamat, mely az évek során felgyülemlett bennem. A kiáltásomtól zengett az egész utca, az ablakok meg-megremegtek, talán pár ember ki is szaladt otthonából megnézni, ki kiált „segítségért”. Aztán a sikoly elhalt, az utca újra csendes lett. Csak én feküdtem a földön, s szenvedtem. Nemhogy csak a sírás, de még az üvöltés sem segített. A sós könnycseppek már szétmarták az arcomat, a lelkemben nem akart enyhülni a fájdalom. Inkább egyre jobban erősödött.

   Dühös voltam és elveszett. A földet markolásztam kínomban, mintha attól várnám a segítséget. A mellkasomat már annyira feszítette a fájdalom, hogy majd’ belehaltam. Az eszem, vagy a szívem vagy valami belső hangocska azt suttogta: „kést, kést, öldd meg, döfjetek belé kést!”

   Óvatosan előhúztam a kést a kabátzsebemből, amit még a stúdióból hoztam el. Megfogtam, olyan erősen szorítottam, hogy kifehéredtek tőle az ujjaim. Lassan végighúztam a kés élén a másik kezemet, s ahogy hozzáért az ujjaimhoz, kiserkent belőle a vér. Kicsit megijedtem ettől, de a belső hangocskák egyre inkább csak azt mondogatták, hogy „Igen, ez kell neked!” És én hittem nekik....

   Magamba szúrtam, tövig, addig, amíg már csak a nyele látszódott ki. Alig kaptam levegőt, fuldokoltam, de nem érdekelt. A vérem hamar eláztatta a felsőm, végigfolyt testemen, s egy kis tócsába összegyűlt alattam. Lezajlott előttem az egész életem, minden fontos és lényegtelen pillanat és tudtam: megérte! Tudtam, hogy jól döntöttem, sőt, mát korábban meg kellett volna tennem. Ezt akarták, Bill is és Tom is, hát tessék! Az ítélet beteljesedett.

   Hallottam, ahogy kivágódik az ajtó, s pillanatokon belül két alak jelent meg mellettem. Bill és Tom volt az. Próbáltam felnézni rájuk, látni akartam az arcukat, de ezzel csak azt értem el, hogy vért kezdtem el köpködni, mitől majdnem megfulladtam. A testvéreim leguggoltak mellém; Tom levette a pulcsiját, s a sebre nyomta, miután az ölébe húzott, Bill pedig megfogta a kezem, és azt szorongatta. Rájuk néztem, az arcukat kémleltem, s olyat láttam, mint még soha: sírtak. A könnycseppek ellepték arcukat, s hiába is akarták letörölni őket onnan, újabb és újabbak követték a többit. Aztán megunták a folytonos törölgetést, és hagyták, hogy a könnyfátyol a szemükön maradjon; így beszéltek hozzám:

- Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. Tarts ki, mindjárt itt lesznek a mentők!

   Mélyen a szemükbe néztem, s láttam a tekintetükben az aggodalmat. És ez nem csupán olyan aggodalom volt, mintha egy idegen miatt aggódnának, nem! Miattam aggódtak. A húguk miatt. Alig hittem el! Hát mégis fontos vagyok nekik? De az aggodalmon kívül más is volt a szemükben: félelem, idegesség, de ami a legjobban meglepett, az a szeretet volt.

   Átkoztam a sorsot, mert ilyen életet adott nekem.

   Átkoztam Tomot és Billt, mert csak most, itt mutatták ki a szeretetüket irántam.

   Átkoztam magam, mert hagytam, hogy a sors legyőzzön, és mert hagytam, hogy így tudjam meg, hogy valójában mennyire szeretnek a testvéreim!

   Egy hideg kéz ért az arcomhoz. Tom keze volt az. Lehunytam a szemem az érintésétől, mire hallottam, hogy Tom idegesen azt mondja: „Ne hagyj itt, ne merj itt hagyni!” Ez a mondat többször is elhangzott. Bill görcsösen szorította a kezem. Újra kinyitottam a szemem, de csak azért, hogy az arcukat jól megjegyezzem, magamba véssem, hogy majd a túlvilágon is emlékezzek rájuk. Aztán visszacsuktam a szemeim, de már nem éreztem Bill kezeit, Tom simogatását, nem éreztem a fájdalmat, melytől szenvedtem. Fáradt voltam, nagyon is. Aludni akartam...

   Hallottam a távolban lévő mentő szirénáját, s még mielőtt teljesen elnyelt volna a sötétség, hallottam, ahogy a fülembe súgnak két szót:

„Szeretünk hugi....”