An- An Deiner Seite, nur eine Weile, Du bist nicht alleine. – énekelte az utolsó sorokat, majd elhalkult, ezennel örökre. Többé már nem fogja senki hallani a hangját. Éreztem, ahogy kezei lecsúsznak a derekamról, ahogy mellkasa nem emelkedik fel, ahogy már nem lélegzik többé. Mintha rémálmomból ébredtem volna, úgy pattantak fel szemeim. Felültem, s csak most tudatosult bennem, hogy akit egész életemben szerettem, szeretek és szeretni fogok, most itt fekszik mellettem.... holtan. Iszonyatosan elkezdtem zokogni, ütöttem az élettelen testet, miközben azt kiabáltam, hogy „Gyűlöllek!” vagy azt, hogy „Gyere vissza, nem hagyhatsz el!”, miközben apró puszikat adtam a szájára. Egész testem remegett a sok sírástól, lelkem összeroppanni készült... Vagy már össze is roppant. Úgy kellett elráncigálni Bill mellől. Vissza akartam menni hozzá, vele akartam lenni. De ő meghalt, és soha nem láthatom már.

A kórterem mellett szép sorban sorakoztak a székek. Leültem az egyikre, és úgy sírtam szüntelenül, megállíthatatlanul. Hallottam, hogy valaki fut felém, s a nevem kiabálja. Pár perc múlva Tom nyakába borulva sírtam vele együtt. Csak a mi zokogásunk törte meg a kórház csendes életét. Odaadtam neki a lapot – vagyis kivette a kezemből - amit Bill írt, s a fülembe suttogva felolvasta: „Sohasem felejtelek el titeket. Örökké a szívemben éltek...”