In die Nacht

Az aznapi Párizsi koncert után Bill feltűnően csendes és volt és teljesen magába fordult. Mikor valaki kérdezett tőle valamit csak hümmögött vagy motyogott valamit. Pedig a többiek, Tom, Georg és Gustav boldogan beszélgettek és hülyültek – rengeteg rajongó volt a koncerten és az új albumuk is platina lett.

Egy óra múlva a frontember megunta a dolgot.

-         Én azt hiszem, elmegyek aludni. – és átment az ő hotelszobájába.

Ruhástul rávetette magát az ágyra és maga elé meredt. Ezt hamar megunta, ezért felvette a kabátját és kiment az erkélyre. Rágyújtott. Tudta hogy nem lenne szabad, eleve rászoknia se kellett volna. De már mindegy… Köhögött, szúrt a mellkasa…

Elgondolkodott a mai estén. A koncert fergetegesen sikerült, senki nem vett észre semmit. Pedig hallhatóan rekedtebb lett a hangja. És bizony nem ment már pár hang kiéneklése olyan könnyen. De ezt csak Ő érezte…

Körülbelül fél óra múlva nyílt a kis erkély ajtaja és kilépett rajta Tom.

-         Tudtam hogy igazából nem álmos vagy. – mondta. – Mi baj? Előlem nem tudsz eltitkolni semmit.

-         Nem tudom, hogy mondjam el – sóhajtotta Bill.

-         Próbáld meg!

-         Nem akarom. De muszáj. Tom, én… -kezdte. – Ma nagyon szar voltam.

-         Dehogy voltál! Kicsit be vagy rekedve, na és? Amúgy is köhögsz, biztos megfáztál…

-         Nem! – fojtotta belé a szót ikertestvére. – Valóban, beteg vagyok. De ez nem csak egy megfázás…

Gyönyörű barna szemeivel belenézett testvére szemeibe, amik ugyanolyanok voltak, mint az övé. Tekintetében aggódást vélt felfedezni. Nem akarta elmondani, nem tudta hogy lehet egy ilyet egyáltalán közölni valakivel, főleg egy olyan emberrel, mint Tom, aki a világon a legtöbbet jelenti számára. De el KELLETT mondania. Nem titkolhatja tovább… Hiszen ott a sok jel, a köhögései, a rekedtsége, és egyre soványabb és sápadtabb…

-         Tom. Beteg vagyok. – vett egy mély levegőt. – Tüdőrákos.

-         Tessék? Nem, ezt nem mondhattad komolyan – képedt el Tom. – Ezt nem akarom elhinni.

-         Pedig muszáj. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy elkaptam valami vírust és orvoshoz mentem? Meg elmentem a gyógyszertárba? Akkor nem gyógyszertárban voltam, hanem a leleteimért! Hazudtam! Végig! Azt mondta az orvos túl későn vettük észre, hogy rákom van… és már… nem gyógyítható.

-         De hát… a testvérem vagy! Miért nem mondtad ezt el nekem? Hiszen mi MINDENT elmondunk egymásnak… - mondta és lenézett a néptelen utcára. Nem fogott fel semmit a külvilágból, csupán az lebegett a szeme előtt hogy Bill beteg. Nem akarta elhinni, hihetetlen volt számára az igazság, elképzelhetetlen egy élet, amiben nincs mellette Bill. - Mennyi időd van hátra? – kérdezte, de nem akarta hallani a választ.

-         Körülbelül egy évem. – mondta Bill. – Ha szerencsém van, akkor másfél.

-         Másfél év – ismételte Tom. – Az legalább 2-3 turné, egy új nagylemez, pár klip és a 21. születésnapunk.

Megfogta testvére kezét, és gyengéden megszorította, mintha az érintésével is ártana Bill törékeny kis testének…

-         Bill… harcolni fogunk, együtt, oké? Meg fogom neked szépíteni ezt a másfél évet… aztán meghalunk, együtt, ahogy mindig is szerettünk volna.

-         Ich will da nicht allein sein, Lass uns gemeinsam In die Nacht…- énekelte testvére fülébe, nagyon halkan, hisz ez csak neki szól most… az embernek akit a világon legjobban szeret és mindig is szeretni fog… <3