Délután volt. A hőmérséklet kellemes, a nap fényárral takarta be a város legkisebb utcáit is. Bill már 5 perce parkolt az egyetem előtt. Unaloműzőnek egy napilapot olvasgatott.

„Jaj, Violet, Georg késési-mániája megfertőzött…” –gondolta magában, miközben percenként az órájára tekintett. Ekkor az épület ajtaja kinyílt, és kisétált pár tanuló, köztük Violet is. A lány egy gyors puszival elköszönt csoporttársaitól, majd sietve a kocsi felé indult. Bill ha akarta sem tudta volna leplezni a boldog mosolyt az arcán.

-Szia! –kiáltott fel Violet, majd beült Bill mellé a kocsiba.

-Szia! –folytatta Bill, majd magához húzta a lányt, és szenvedélyes csókolózásba kezdtek.

-El sem tudod képzelni, mennyire vártam már, hogy kigyere! –mondta gyermeki izgatottsággal a fiú, amikor ajkaik elváltak.

-Igen, látom rajtad. De miért, mi történt? –kérdezte mosolyogva Violet.

-Oh, ez meglepetés lesz! –kacsintott Bill.

-Jaj, Bill, én addig megőrülök, ha nem tudom meg! –nevetett a lány.

-Dehogyis… fantasztikus lesz! –mondta Bill, majd elindította a motort, és az autó kikanyarodott az útra.

-Még egy icipici részletet sem tudhatok meg? Hogy hol, mikor, miért… naaa!

-Kicsim, aki kíváncsi, az hamar megöregszik!

-Ahj… még egy nagyon kicsi dolgot sem árulsz el? Kérlek!

-Na jó… csak mert szépen kéred. Annyit elárulhatok, hogy most hazamegyünk, egy órát otthon leszünk, majd elviszlek valahová. –mondta Bill titokzatos mosollyal.

-Ez nagyon jól hangzik, már alig várom! –mondta Violet izgatottan.

-Annak örülök, én is tűkön ülök miatta. De biztosíthatom, hogy amíg élsz, emlékezni fogsz rá. És ha ebben kételkedsz, hát akkor itt és most megfogadom neked, hogy mindent megteszek azért, hogy felejthetetlen legyen. –mondta Bill, majd megfogta a lány kezét.

-Hiszek neked… bármi is jár a fejedben, nyugodtan rád bízhatom magam. Szeretlek! –mondta Violet, majd a fiú vállára hajtotta a fejét.

-Én is téged. Ha most nem kocsiban ülnénk… -kezdte Bill kaján vigyorral az arcán.

-Na neee… fogd vissza magad! Lassan túlteszed a bátyád! –nevetett Violet.

-Na, azért ott még nem tartunk. Bár… ha szeretnéd…

-Szívem: majd otthon, oké?

-Jólvanna… *szemforgatás*

-Néha le sem tagadhatnád, hogy Tom az ikertestvéred, és ezt nem a kinézetetekre értem… -mondta Violet, persze nem szekálásból.

-Tudom, tudom… -mosolygott Bill.

-Amúgy szerintem lassabban megyünk, mint kellene. –nevetett Violet.

-Eh, Tom most azt mondaná: Az ágyban senkit sem büntettek még meg gyorshajtásért.  Ezért kell kockáztatni…

-Bill… inkább vezess. –kacagott Violet.

-Oké, bocsi…

-Majd ha hazaérünk, csinálok lasagne-t, rendben?

-Oké. De akkor késő délután megyünk!

-Jól van! –mosolygott Violet, majd tekintete elmerült az autóút mellett sorakozó házak tömkelegében…

Késő délután

 A Nap versenyt futott a Holddal a széles égbolton. Csak pár óra, és az égitestek királynőjének helyét a Hold veszi fel. És a naplementével együtt nem csak a fényesség távozik…

Bill ledobta a táskáját a hátsó ülésre. Kibontott hajjal, kevés sminkkel, jelent meg. Nyakában kendő, valamint hosszú fekete szövetkabátot viselt, melyet mélyen átjárt parfümje illata. Olyan jó őt megölelni… Violet ahányszor átkarolja, szinte elolvad attól az erős karoktól, és attól az illattól, mely szinte bódító hatással van rá. Méghogy Bill nőies lenne? Egy frászt. Magas, dús éjfekete hajú, erős férfi, gyönyörű hanggal, töménytelen akaraterővel, és igazi vajszívvel… kell ennél jobb kombináció?

-Itt vagyok! –kiáltotta Violet, miközben bezárta a bejárati ajtót. Miután ezzel végzett, a kulcsot a táskájába mélyesztette, majd elindult Bill felé.

-Gyere! –kacsintott Bill, majd kinyitotta a lánynak a kocsi ajtaját.

-Köszönöm!

Bill beült a lány mellé az autóba, majd elindultak.

-Nos, mennyire vagy már kíváncsi? –kérdezte a fiú mosolyogva.

-Hát… már nagyon az vagyok… -mondta Violet egy pirult mosoly kíséretében.

-Én is. De meglátod, mennyire jó lesz. –mondta a fiú boldogan, miközben gondolatban már azokat a mondatokat kereste, melyeket majd elmond a lánynak mihelyt letérdel elé, és a gyűrűt megmutatva megkéri a kezét. A szíve a torkában dobogott… Istenem… már csak alig 15 perc, és a folyópartra érnek, hogy még egy mérföldkövet tegyenek a szerelmükért.

Míg szívük a szenvedélyek lángjában égett, odakint az ég elsötétült. A hőmérséklet percről-percre csökkent. A délután leesett esővizet a hideg szinte pillanatok alatt jéggé fagyasztotta. Ebből nem is lett volna gond, ha ez nem a járdákon és az úttesten történik meg… a kegyetlen fagy szépen lassan jégpályává változtatta az utakat. A sötétedő égbolttól csak nehezen lehetett észrevenni a hatalmas, szürke hófelhőt, mely félelmetes függönyt húzott a csillagok elé…

Bill és Violet a vesztükbe haladtak…

-Bill… kezd odakint hideg lenni… -mondta pár perccel később Violet, miközben kikémlelt az ablakon.

-Ne aggódj, mentem már cudarabb télben is a városban. Nem vagyunk már messze! –nyugtatta a lányt Bill.

-De nekem akkor is rossz előérzetem van…

-Violet… vigyázok rád… ne félj! –mondta Bill, majd végigsimított a lány karján, hogy megnyugtassa. Violet bólintott, ám tekintete még mindig tele volt aggodalommal, amikor kinézett az ablakon. Mintha még a fák is fájdalmasan sírtak volna, ahogy marta őket a hideg. A lány felnézett az égre… már egy csillag sem ragyogott vissza rá. Bill látta, mennyire kezd eluralkodni a lányon a félelem.

-Violet, semmi baj, ez csak egy kis hófelhő.

-Tudom… de… ijesztő.

-Elhiszem, kicsim. De mindjárt odaérünk.

Az autó nem haladt túl gyorsan az úton. Így tényleg semmi veszély nem leselkedett rájuk. A jeget kivéve. Bill még nem láthatta, hogy 100 méter után az utat vastag jégtakaró borítja. Gyanútlanul haladt a veszélyes terület felé.

Violet vette először észre, hogy az útról visszatükröződik a lámpa fénye. Félelme ekkor igazolódott be.

-Úristen, Bill, vigyázz!!! –sikította a lány. Bill azonnal a fékre taposott, ám ekkor már a jégen voltak. Az autó orra balra, a hátulja pedig jobbra pördült, a fiú pedig hiába próbálta kormányozni, teljesen elvesztette az uralmát a jármű felett. Violet félve ragadta meg Bill karját. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas örvénybe kerültek volna. Csak azt érezték, hogy az autó megpördül, és valami embertelenül összerázza őket. Közben szinte mindenhonnan a robajt hallani, ahogy az alkatrészek ripityára törnek, az üveg pedig apró darabokban szóródik mindenfelé. Az autó az út széléig pördült, majd a 2-3 méter mély lejtőnél oldalra borult, és úgy ért földet. A gyönyörű autóból egy igazi roncs lett, amely körül az autópálya mentén elterülő mező pora szállt, ahogy azt az elszabadult autó felverte. A hangos robaj után halálos csend következett. Bill lassan kinyitotta a szemét.

-Violet… -suttogta, miközben tekintetével a lányt kereste. A biztonsági öv még mindig az üléshez szorította, ő pedig alig tudott mozogni a fájdalomtól. Érezte, hogy a teste tele van sebekkel, és még mindig forgott vele a világ. Szép lassan felfogta, hogy az autója roncsa tartja fogva. De hol van Violet? Bill addig kereste a lányt, amíg ki nem szúrta az oldalra borult kocsi alján feküdve. A biztonsági öve még az útról való letérés előtt szakadhatott el. Úgy feküdt ott a lány, mint egy földre hajított rongybaba. Bill szinte sokkot kapott a látványtól. Nagy nehezen kicsatolta a biztonsági övet, melynek eredményeképp Violet mellé esett. Fájdalmasan fölszisszent, amikor szilánkok tucatjai fúródtak a karjába, majd könnyes szemmel kúszott közelebb a lányhoz.

-Violet… kicsim… ébredj fel! Itt vagyok… hallod? –kérlelte a lányt sírva, miközben az arcát simogatta. Violet nyöszörögni kezdett, majd kinyitotta a szemét.

-Bill… mi történt? –kérdezte halkan, hiszen hangja alig volt.

-Autóbalesetünk volt, de ne félj, mert hamarosan itt lesz a mentő. Csak bírd ki kicsim, nehogy még egyszer lehunyd a szemedet, érted?

-Megpróbálom, de… Bill… mi van a derekamnál? Nagyon fáj, amikor levegőt veszek…

Bill a lány dereka fölé hajolt, és elborzadt a látványtól: az ajtóból egy nagy vaslemez mélyen belefúródott Violet hasának oldalába. A seb mentén lassan szivárgott ki a vér.

-Megsérültél… de meg fogsz gyógyulni! –bizonygatta Bill.

-Eltört mindkét lábam… csak a fejemet és a karomat tudom mozgatni. Még beszélni is fáj… sajnálom, hogy végül nem értünk oda…

-Ez nem a te hibád! Én vezettem…

-A jég volt az, Bill. Ne magadat okold.

-Rendben, csak ne csukd be a szemed! Ne hagyj itt!

-Bill… el fogok vérezni, mire bevisznek a kórházba… és hiába bizonygatnád, hogy nem, nézz rám! Figyelj… te voltál a legcsodálatosabb férfi az életemben….

-Nem Violet, nem, nem ez a rész jön, még nem! –kiabált Bill sírva. De ott mélyen, legbelül érezte, hogy a lánynak igaza van.

-Bill… vége van. Hiába mondod, hogy nem. Már csak annyi időm maradt, hogy elbúcsúzzak tőled. Sajnálom. –mondta Violet, majd egy kövér könnycsepp gördült le az arcán.

-A folyóparthoz akartalak vinni, hogy megkérjem a kezed. –vallotta be Bill szomorúan. Violet meglepődött.

-Oh… Istenem… annyira szeretlek! –sírta el magát a lány, majd –amennyire tudta- magához ölelte Billt. A fiú rögtön a zsebébe nyúlt.

-Nem hagyhatsz itt engem… -mondta, majd kinyitotta az ékszerdoboz fedelét.

-De gyönyörű!

-Nem tudom ilyen körülmények közt megkérni a kezed… de akkor is… fogadd el kérlek! Látni akarom rajtad!

-Elfogadom, de… tudod, mit? Készítsd el ennek a gyűrűnek a másolatát, amely majd mindig veled lesz. Engem pedig temessetek el ezzel. És majd nagyon soká, amikor a te időd is eljön, akkor odafönt az égben, az angyalok között összeházasodunk. És miközben itt lent az emberek idősek és ráncosak lesznek, mi odafönt örökké fiatalok maradunk… -magyarázta Violet. A lány szavai szívbemarkolóak voltak. Bill nem bírta tovább: lekuporodott a lány mellé, óvatosan átölelte, arcát a vállába temette, és keserves zokogásba kezdett. Violet együtt sírt vele. Könnyeik a roncsok közé csöppentek, hogy ott egybefolyhassanak.

-Nem akarlak elveszíteni…

-Sosem hagylak cserben. Odaföntről vigyázok majd rád, ne félj.

-Ne hagyj itt Violet! Szeretlek!

-Én is szeretlek… -suttogta Violet, az utolsó erejével. Bill a lány fölé hajolt, majd az ajkaira tapasztotta az övéit. Még utoljára érezni akarta a csókját, az ajkait… csak még egyszer, mielőtt mindennek örökre vége.

A lány rámosolygott Billre, még utoljára. Majd karja, amely eddig a fiú arcát simogatta, most erőtlenül zuhant a teste mellé. Szemeit lehunyta, feje oldalra dőlt. Meghalt. Bill a lány vállára helyezte a fejét, majd úgy sírt tovább szerelme holtteste mellett. Ekkor szirénázó mentőautók hangját hallotta meg. Felnézett, majd látta, hogy időközben megállt az út szélén egy autós, és ő hívta ki a mentőket. Az orvosok az autóroncs felé szaladtak.

-Uram, hívtak, hogy autóbaleset történt? Hogy van? –kérdezte az egyik, miközben a másik az autót megkerülve Violet felé indult.

-Én megvagyok, de a barátnőm… -mondta Bill elcsukló hangon.

-Halott. –mondta a lányt vizsgáló mentős.

-Oh… őszinte részvétem. Uram, kérem, jöjjön velünk, meg kell vizsgálnunk.

Bill reményvesztetten fordult hátra, hogy megnézze, mi történik Violet-tel. 2 mentős éppen a kocsiajtó darabjait próbálta szétszedni, hogy kiemelhessék a lány holttestét.

-Uram, jöjjön, kérem! –nyújtotta a kezét az egyik mentős Bill felé. A fiú vett egy mély levegőt, egy utolsó, búcsúval teli pillantást vetett Violet-re, majd kimászott a kocsiból az orvoshoz.

-Van olyan hozzátartozója, akinek most telefonálhatunk? –kérdezte a férfi, miközben a mentőautóhoz kísérte Billt.

-Kérhetek papírt, és tollat?

-Persze! –válaszolt a mentős, majd kivett a zsebéből egy kicsi noteszt, és egy tollat. Bill leírta Tom telefonszámát, majd átadta a mentősnek. Tette mindezt szó nélkül. Csak ült a mentőautó hátulján, tűrte, ahogy bekötik a hatalmas vérző sebet a fején. Némán meredt az autó roncsára. Violet testét sikerült kiemelniük. Lerakták a földre, pár méterrel arrébb, majd egy fekete lepellel letakarták. Bill ismét elmorzsolt néhány könnycseppet. Egyszerűen nem volt ereje sem fizikailag, sem lelkileg. A mindig bőbeszédű férfi most csak ült, némán meredt a messzeségbe, lelkileg pedig jobban össze volt törve, mint az autó. Nincs ereje… nincs ereje semmire. Még arra sem, hogy felidézze az elmúlt 5 év legszebb pillanatait… vagy az utolsó perceiket. Bill még gondolkodni sem tudott, teljesen leblokkolt.

-Uram, felhívtam a személyt, akit megadott, és azt üzeni, hogy perceken belül ideér. –magyarázta a mentős. Bill egyáltalán nem reagált. Még mindig görcsösen Violet letakart holttestére meredt a tekintete.

-Sokkot kaphatott. Be kéne vinni. –mondta az egyik orvos a másiknak. Ekkor Tom kocsija parkolt le a mentőautó mellett. A gitáros fejvesztve rohant ki a kocsiból Bill felé.

-Úristen, Bill! –csak ennyit tudott kinyögni, majd megölelte a testvérét. Meg akarta kérdezni, hogy hol van Violet, mert a telefonban csak annyit mondtak, hogy baleset volt. Ám amikor látta a fekete lepelt az autó mellett, már mindent értett.

-Nem ezt érdemeltétek… -mondta Tom keserűen, miközben a roncsot nézte.

-Senki sem érdemelné ezt… -dünnyögte Bill. Az énekes még csak most vette észre, hogy még mindig ott van a kezében a jegygyűrű. Amikor kivette a dobozból az ékszert, és ránézett a csillogó kövekre, egyből Violet arca ugrott be neki. De nem a ma esti… hanem amikor mosolyog… amikor sugárzik az arca a boldogságtól. Istenem, annyira gyönyörű lány volt!

-Uram, be kéne ma vinnünk a kórházba, megfigyelésre. –mondta a mentős Billnek.

-Bill, menj be, én itt foglak titeket követni a kocsival. –ígérte Tom. Bill bólintott, majd a mentős bekísérte a kocsiba. A gitáros aggódva nézett az ikertestvére után. Tudta, hogy most nehéz idők következnek. De mindenben támogatni fogja Billt.

1 hónappal később

-Na, akkor a stúdióban találkozunk! –mondta Tom, majd elvitte még egy körre a kutyákat a hamburgi lakásuk mellett.

-Oké. Hello! –mondta Bill, majd kezét a kormányra tette, de még nem indult el. Gondolatok százai csapódnak föl benne, ahányszor a volán mögé ül. Na igen… az eset után sokáig nem akart autóba ülni, de a menedzsment kikövetelte, hogy vegyen magának kocsit. De a férfi sosem vezette az autót a baleset óta. Mindig más ült a volánnál. Hiába próbálkozott annyiszor elindulni… sosem volt hozzá lelkiereje. Bill már reflexből a mellette levő ülésre nézett, ahol Violet szokott mindig helyet foglalni. A mai napig nem tudja azonnal felfogni, hogy a lány már nem él. Minden nap úgy kel fel, hogy keresi maga mellett Violet-et az ágyban (szinte mindig ő keltette föl reggel), és minden délután beül a kocsijába, hogy elmenjen az egyetemre a lányért. És mielőtt beindítaná a motort, akkor jut eszébe, hogy minek induljon, hiszen már nincs kiért elmennie…

Bill szomorúan sóhajtott. Nyakában ott lógott egy ezüstláncon a jegygyűrű, melynek párját a Violet hamvait tartalmazó urna rejti. Bill sohasem vette le a láncot a nyakáról. Amikor nyugtalan volt, mindig a gyűrűt nézegette, amely segítségével felidézte a legszebb pillanatokat, melyet a lánnyal töltött. Akkor úgy érezte, mintha arra a pár pillanatra Violet visszajött volna a halálból, és ott lenne mellette. Kicsit jobban érzi már magát, mint pár héttel ezelőtt, de tudja, hogy évekbe fog telni, mire ezt az egészet sikerül feldolgoznia.

-Még nem indultál el? –kérdezte Tom, aki időközben odaért a kutyával. Bill válaszként könnyes tekintettel nézett Tomra.

-Hiányzik… -bökte ki Bill, majd szomorúan nézett az előtte elterülő útra. Tom beült mellé a kocsiba.

-Elhiszem, Bill, de tovább kell lépned. El kell engedned őt.

-De nem megy… folyton csak az jár az eszemben, hogy mi lett volna, ha… Ha hallgatok rá, és visszafordulok, akkor még ma is élne… -mondta Bill, majd méretes könnycseppek hagyták el a szemeit. Szörnyen mardosta a bűntudat. Tudta, hogy Violet nem őt hibáztatta mindezért, ám a fiú mégis saját magát okolta a történtekért. És ez az érzés szinte megnyomorította őt lelkileg. Úgy érezte magát, mint egy gyilkos.

-Bill, a múlton nem lehet változtatni. Csak magadnak ártasz, ha folyamatosan ezeken agyalsz. Baleset volt, nem te tehetsz róla. A sors akarta így…

-De miért pont így? Violet senkinek sem ártott! Mi csak össze akartunk házasodni… annyira készültem rá, annyira beleéltem már magam… erre egy hülye kis baleset miatt vége lett mindennek… ha csak egy percre is visszakaphatnám… annyira rossz, hogy soha többet nem fogom már látni… én ebbe beleőrülök, Tom! –panaszkodott Bill, majd könnyeit nyeldesve fordult Tomhoz, aki egy öleléssel próbálta megnyugtatni.

-Bill… tudom, hogy most nehéz, de idővel sikerül majd feldolgoznod. Szerinted mit szólna Violet, ha így látna? Mindig is az volt számára a lényeg, hogy te boldog legyél.

-Sose leszek már olyan boldog, mint azelőtt…

-Most még így érzed, de ez majd változni fog. Violet egy jobb helyre került.

Bill nem szólt semmit, csak némán meredt maga elé. Majd folytatta:

-Nem tudom, mi lesz ezután, Tom. Olyan, mintha meg sem történt volna ez az egész. Minden egyes nap azt várom, mikor jön haza. Mindig azzal hitegetem magam, hogy ezt az egészet csak álmodtam, és hamarosan fölkelek arra, hogy ott van mellettem az ágyon, és kacagva lökdösi a vállamat, hogy kelljek már fel, mert el fogunk késni.

Tom szomorúan hajtotta le a fejét. Szörnyű volt látni, min megy keresztül Bill. De a legszörnyűbb az volt, hogy tudta: hiába van ott mellette, mert a továbblépés leginkább Billen múlik.

-A jó dolgokra kell emlékezned. És főleg arra, hogy az élet megy tovább. Itt van a családunk, a barátaink, a rajongóink. Akikért érdemes élni, és tovább küzdeni. Hidd el, Violet is ezt mondaná.

-Lehet…

-Indulnunk kéne. Vezessek én?

-Az jó lenne… -mondta Bill, majd gyorsan levette kezét a kormányról. Tom kiszállt a kocsiból, hogy átmehessen a másik oldalra. Bill amikor elfoglalta a helyét, bekapcsolta a rádiót, hogy valamennyire elterelje a figyelmét a zene. Pont Tokio Hotel ment benne. A Geisterfahrer című számuk. Billben szinte megállt az ütő, amikor meghallotta a dal sorait. Minden egyes szó egy döfés volt a szívébe…

„Ist nicht mehr weit
Die letzte ausfahrt
Zieht vorbei

Auf dem Weg zu dir
Sterne fallen am Horizont
Ich reiss dal Lenkrad um

Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie'n Geisterfahrer
Such ich dich
Die Nacht ist kalt
Ich fahr allein
Wie'n Geisterfahrer
Um endlich bei dir zu sein

Geisterfahrer
Fahren immer allein”

-Hehe, ezek mi voltunk! –rikkantotta Tom, majd elindult a kocsival.

-Tom, állj meg. –jelentette ki Bill.

-Mi?

-Állj meg! –kérte Bill magasabb hangerőn. Tom gyorsan lefékezett.

-Mi történt?

Bill reszketve nézett az előttük elterülő útra. A Geisterfahrer sorai egyenesen megrémisztették…

„Ist nicht mehr weit”

Már csak pár utca kellett a céljukig.

„Ich reiss dal Lenkrad um”

Bill félrerántotta a kormányt, ebből lett a tragikus baleset… honnan ez az egyezés?

 „Die Nacht ist kalt”

Hideg éjszaka volt, amikor a csapás megtörtént.

„Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie'n Geisterfahrer
Such ich dich

Geisterfahrer
Fahren immer allein”

Ez a részlet hűen tükrözi a mostani állapotot. Bill még mindig a lányt keresi, és már reflexből ül autóba, hogy érte menjen, de később rájön, hogy már nincs kiért. Így ahogy 5 évvel ezelőtt, most is egyedül vezet.

-Bill! Jól vagy? Teljesen elfehéredtél! –kiáltott rá Tom, ezzel felrázva az énekest rémisztő gondolataiból. Bill úgy érezte, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon.

-Tom… mégis én szeretnék vezetni. –nyögte ki végül Bill.

-Tessék? Tesó, már ne haragudj, de egyáltalán nem úgy nézel ki, mint akit a volán mögé lehetne ültetni!

-De igen! –erősködött Bill. Megfogta a gyűrűt, melyen táncot járt a napfény. Bill tudta, hogy többet nem eshet baja: amíg az ékszer nála van, Violet vigyáz rá.

-Ha nagyon akarod… -mondta Tom, majd helyet cserélt Billel. Tudta, hogy a fiúban megmozdult valami, hogy ennyire erőre kapott. Bill bekapcsolta az övet, majd beindította a járművet.

„Küss mich jetzt
Im Gegenlicht
Wie'n Geisterfahrer
Such ich dich”

Hallatszott a gondolat Bill fejében. Bill vett még egy pillantást a gyűrűre, majd a gázpedálra lépett, és az autó elindult. Először vezetett a baleset óta. Nem tudta volna megmagyarázni, mi késztette erre ilyen hirtelen. Talán az évekkel ezelőtt írt dal, amely mintha megjósolta volna a tragédiát? Vagy Violet öntött belé lelket a túlvilágról? Bill nem ismerte a választ, és talán nem is volt kíváncsi rá. Csak vezetett, és azt érezte: talán lassan, de sikerül kilábalnia ebből az állapotból. Ha Violet nem is testileg ül mellette, de biztosan vigyáz rá. Bill elképzelte, ahogy a lány egy angyalként ül mellette, hatalmas fehér szárnyai pedig visszaverik a napfényt, és odafönt még a legkisebb viharfelhő is köddé válik. Elképzelte, ahogy csókot ad az arcára, majd eltűnik. A nyakában lógó gyűrű még szebben csillogott, majd a szívét melegség töltötte be. Talán mégsem képzelődött. Violet halála óta először elmosolyodott.

-Jól vagy? –kérdezte tőle Tom mosolyogva.

-Azt hiszem… igen. –mondta Bill megkönnyebbülve.

S habár szerelme elvesztésének terhét élete végéig hordozni fogja, végre rájött, hogy akit igazán szeret, az sosem hagyja őt egyedül. Bill tudta, hogy még nincs vége, és hogy sokszor fogják kísérteni a végzetes este pillanatai. Ám Violet utolsó ígéretére amíg él, emlékezni fog:

„És majd nagyon soká, amikor a te időd is eljön, akkor odafönt az égben, az angyalok között összeházasodunk. És miközben itt lent az emberek idősek és ráncosak lesznek, mi odafönt örökké fiatalok maradunk…”

Bill elmorzsolt egy könnycseppet. Eddig tartott a haláltól, de már nem fél: amint itt hagyja ezt a világot, megérkezik egy másikba, ahol ott lesz Violet, és újra együtt lehetnek boldogan… örökké.

________________________

Kedves olvasóim! =)

Hosszas gondolkodás után jutottam arra, hogy ez lesz az utolsó novellám. És ez nem átmeneti, hanem végleges döntés. Az ok egyszerű: Nem tudok rendesen megfogalmazni egy történetet, sosem úgy sikerül, ahogyan én azt szeretném, és így semmi értelme novellákkal szerencsétlenkednem. Ráuntam már arra, hogy hiába írok novellát, csakazértis vállalhatatlanra sikerül. Az írástól persze nem szakadok el, továbbra is lesznek verseim, és dalszövegeim, de novellát már ne várjatok tőlem (Bill napló persze lesz még =D). Egyszerűen nem értek hozzá, és kár így elpazarolni az időmet. Inkább más dolgokat szeretnék most kipróbálni. Remélem, sikerül jól elsajátítani pár újdonságot =) Nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg támogatást, amit tőletek kaptam. Köszönöm, hogy olvastátok az eddigi írásaimat, még egyetlen szó vagy smiley is hatalmas jelentősséggel bírt számomra. Remélem, ezzel az utolsó irománnyal elégedettek lesztek.

Tényleg köszönök mindent, nélkületek nem tartanék itt <3