-Hogyan? –kérdezte döbbenten Belle.

-Mondom: elutazol 1 hónapra Düsseldorfba az egyik ismerősömhöz. Ma este csomagolj. –darálta az apja. Belle leblokkolt. Egyáltalán nem akarta ezt. Lépnie kell…

-Nem megyek. –jelentette ki a lány rezzenéstelen arccal. Ha valamikor, hát akkor most kell a sarkára állnia. A jövőért. A boldogságáért. És Billért. A fiú amint észrevette a lány határozottságát, büszke mosoly jelent meg az arcán. Ám az apa már korántsem értékelte ilyen rózsásan a helyzetet.

-Hogy mit mondtál? –sziszegte, majd szúrós tekintettel meredt a lányára. Belle félt, de ellenállt.

-Azt, hogy nem megyek. –ismételte.

-Áh… vagy úgy… apád ellen fordulsz? –mondta gúnyosan a férfi.

-Nem. Csak nem dönthetsz helyettem egy olyan dologról, amely engem érint. Nem szabhatod meg a tudtom nélkül, hogy mit csináljak. És ha így teszel, akkor jogom van ahhoz, hogy ellenálljak, ha nem tetszik. –mondta Belle a lehető legnagyobb természetességgel.

-Gondolod? –kérdezte az apja. Lassan elkezdett a lány felé lépdelni. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról. Bill tátott szájjal figyelte az eseményeket.

-Tudom. –válaszolt Belle.

-Jogod van ahhoz, hogy ellenállj? –kérdezte az apja, aki egy lépéssel a lánya előtt állt meg.

-Igen. –vágta rá Belle. Ekkor az apja arcát eltorzította a düh, keze szélsebesen megindult, és akkora pofont adott Belle-nek, hogy a lány a padlótól kapta a másikat. Bill teste rögtön megemelkedett, hogy szembeszálljon a férfival, ám aztán mégis maradt a helyén. Ha előjön, azzal talán még nagyobb bajba sodorná Belle-t. Így hát aggodalomtól reszkető testtel lapult tovább az ágy alatt, és figyelte, mi történik. Belle fájdalomtól eltorzult arccal kapott az ütés helyére, majd félve a falhoz kúszott.

-Nekem meg  ahhoz van jogom, hogy jól pofánverjelek, ha szemtelen vagy! –kiabált a férfi, majd odalépett a lányhoz, és a hajánál fogva emelte föl a földről.

-Aúúú! –sikított fel Belle, majd a fájdalomtól könnyek lepték el az arcát. Bill ahogy mindezt végignézte, úgy érezte, mintha ez a férfi az ő szívét is darabokra tépné. Leírhatatlanul borzalmas érzés volt… egy valódi rémálom.

-Estére legyenek bepakolva a bőröndjeid, világos? –ordította a férfi.

-Világos… -válaszolt Belle szipogva. Az apja elmosolyodott, majd elengedte a haját, és a földhöz taszította.

-Kis csitri… -mondta gúnyosan, majd kiment a szobából, az ajtó pedig hangosan csapódott be utána. Több se kellett Billnek, azonnal odaszaladt a földön zokogó szerelméhez.

-Istenem, Belle… ez annyira brutális… és én… én… én nem tudtam, hogy közbelépjek-e… én sajnálom, annyira hülye vagyok! –hadarta Bill, miközben gyengéden megölelte a lányt, és apró csókokkal próbálta lenyugtatni. Szegény Belle még mindig reszketett a félelemtől.

-Semmi gond… jobb is, hogy nem avatkoztál bele… -mondta halkan Belle, majd szorosan a fiúhoz bújt, és úgy sírt tovább.

-Gyakran teszi ezt? –kérdezte Bill.

-Ritkán bánt… fizikálisan. De szóban… -mondta Belle, ám a mondat végénél elcsuklott a hangja, könnyei megállíthatatlanul törtek elő szemeiből, és ismét Bill óvó karjaiba menekült a fájdalmas emlékek elől.

-Jaj kicsim… -mondta Bill, majd még szorosabban ölelte a lányt, mint eddig. Majd’ megszakadt érte a szíve…

-Bill, az lesz a legjobb, ha keresel magadnak valami másik lányt, sokkal jobban járnál… -mondta Belle reményvesztetten. Ott belül már mindent feladott. Úgy érezte, hogy neki már úgyis mindegy, sosem fog a zsarnok apjától megszabadulni, és ha ebben a szenvedésben Billel osztozik, akkor az önmagának fog a legjobban fájni. Ha saját magát nem, akkor azt az embert mentse meg, akit szeret.

-Belle, megőrültél? Eszedbe ne jusson még egyszer ilyen… kiszabadítalak innen. Együtt végig tudjuk csinálni… kitartás… itt leszek veled, ne aggódj! –mondta Bill. És nem csak mondta: komolyan is gondolta. Hány éve már, hogy magányosan tengeti a napjait, és amikor végre összehozza a sors egy lánnyal, akivel tényleg úgy szeretik egymást, ahogy a nagykönyvben meg van írva. És rúgja föl mindezt az idillt egy agresszív apa miatt? Na nem… Bill Kaulitz-t nem olyan fából faragták, melyet könnyen derékba lehet törni. Törékeny férfi… de acélszívvel. Egy szívvel, melyben még a legnagyobb utálat sem képes kárt tenni, ha van kiért dobognia. És Billnek két emberért is dobogott. Az egyik Tom, a másik Belle.

-Bill, ne nehezítsd meg… mind a ketten tudjuk, hogy… -kezdte Belle, ám Bill a szavába vágott.

-Mind a ketten tudjuk, hogy szükségünk van a másikra. És én nem hagylak veszni, Belle. Jobb, ha tudomásul veszed.

-És mégis mit tennél ezzel az egésszel? –kérdezte Belle. Bill egy ideig a gondolataiba merülve meredt maga elé, majd magabiztos mosolyra húzta a száját.

-Maradj itt, és pakolj a bőröndödbe. Én majd mindent elintézek! –kacsintott az énekes.

-Hé, Bill várj, ez nem biztonságos! –kiáltotta Belle, majd elkapta Bill karját, amikor az föl akart állni.

-Belle… ma Hamburgba mész. Velem. Oké? –mondta Bill, majd adott egy csókot a lány homlokára.

-És ha nem sikerül? –folytatta Belle.

-Sikerülni fog. Bízol bennem? –Bill

-Igen. –Belle.

-Akkor nincs mitől félnünk. –mosolygott Bill, majd kisétált a szobából. Belle úgy érezte, egy kicsi van még benne a reményből. Egy aprócska láng, amely még pislákol egy új élet felé. És csak a fiún múlik, hogy ebből az egy szem lángból mekkora tűz lesz. Ha addig el nem oltódik…

Du tust mir gut

Du tust mir weh

Ich bin im Kampf der Liebe

Lauf durch die Glut

Marschier durch Schnee

Nur für den kampf der Liebe

Schwarz ist der Tag

Ich halt mich Wach

Rot ist der kampf der Liebe

Ich fühl die Kraft

Ich fühl mich schwach

Ich kämpf den kampf um liebe

Durch das Feuer kalt und Einsam
Flammen führen mich zu dir

Und dann kämpfen wir gemeinsam
Den kampf der liebe, liebe, liebe

Ich lauf durch die Straßen
Durch die Wüsten
Dis zu dir
Wir schließen unsern Pakt
Ich kämpf für dich und du für mich
Für immer

Bill vett egy nagy levegőt, majd bekopogott az irodaajtón. Nem volt rajta se sapka, se napszemüveg. Sőt. Még ki is festette a szemét, mintha csak egy fellépésre menne, hogy még könnyebben felismerjék.

-Szabad! –hallatszott bentről a férfi hangja. Bill benyitott.

-Jó napot, uram. –mondta Bill, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem ment beljebb, megvárta, míg a férfi szépen beinvitálja. Az apa háttal állt neki, és amikor megfordult, egyből felismerte az énekest. Ha akarta sem tudta volna leplezni meglepődöttségét.

-Oh… Herr Kaulitz? –kérdezte elkerekedett szemekkel.

-Igen, az vagyok. –válaszolt hűvösen Bill.

-Maga? Itt? Micsoda meglepetés! Jöjjön csak beljebb, foglaljon helyet! –rikkantotta a férfi, majd odasietett egy székhez, és Bill felé fordította, hogy leülhessen. Ám Bill még mindig nem mozdult.

-Nem teadélutánra jöttem, hogy ücsörögjek. –mondta pókerarccal. A férfi egyik ámulatból a másikba esett. Bill Kaulitz valóban ilyen merev, szűkszavú, és tartózkodó személyiség lenne? Azta…

-Oh… elnézést. Hát akkor mivel állhatok rendelkezésére? –kérdezte a férfi mézesmázosan.

-A lányáról, Belle-ről akarok magával beszélni. –jelentette ki Bill.

-Belle-ről? Maga ismeri? –kérdezte meghökkenten a férfi.

-Igen. Tudja, én vagyok az a „huligán” aki szerelmes belé. –mondta Bill, még mindig olyan rezzenéstelen arccal, hogy az már valósággal megrémisztette a férfit.

-Hogy micsoda? –kérdezte a lány apja. Talán még levegőt is elfelejtett venni egy pillanatig. Túl sok információ volt ez számára.

-Jól hallotta. Belle és én szeretjük egymást. És azt akarom, hogy ma Düsseldorf helyett Hamburgba menjen. És maradjon is ott. –regélte Bill. Az apa mukkanni is alig tudott a döbbenettől.

-Maga mégis honnan tudja… -kezdte, ám a magdeburgi a szavába vágott.

-Bent voltam ma Belle szobájában. Láttam és hallottam mindent. Én vigasztaltam, miután összeverte. És felvettem minden egyes mozdulatát videóra, hogy a rendőrség se unatkozzon, ha esetlen véletlenül eljuttatnám hozzájuk a felvételt… ha magának joga van így bánni a saját gyerekével, akkor nekem meg ahhoz van jogom, hogy magammal vigyem. –mondta Bill. Szúrós tekintettel nézett a férfi szemébe. Bill olyan volt, akárcsak egy kígyó: tekintélyes, gyönyörű, és úgy nézett a férfira, mintha a tekintetével akarná megmérgezni. Egy olyan kígyó, melynek nem volt szüksége méregfogra ahhoz, hogy az ember minden porcikájában érezze a hatását.

-Öhm… figyeljen ide… meg tudom ezt magyarázni. Tudja… minden családban előfordulnak apró veszekedések… nos, a mai ilyen volt, de nem bánok én így az én kicsi… -hadarta ijedten a férfi, ám Bill a szavába vágott.

-Fogja be! Maga hazug… -mondta Bill ingerülten.

-A lányom telebeszélte a fejét! –mentegetőzött a férfi.

-Maga pedig hazudik… -Bill.

-Nem, én nem! –mondta az apa. De látszott rajta, hogy bizony nem az igazat mondja.

-Maga nevetséges. De most nem ez a lényeg: Ma elviszem Belle-t Hamburgba. Maga pedig békénhagyja. Egy életre. És most szépen eljön velem, és bocsánatot kér tőle. –sorolta Bill.

-Nem viheti el a lányomat! –förmedt fel a férfi.

-Akkor följelentem bántalmazásért. Magát lecsukják, és amikor hosszú évek múltán kijön a börtönből, semmije nem marad majd. Elveszti a családját és a panzióláncát is… a lánya boldogsága, vagy az egész élete? Maga dönt… -mondta Bill.

-De én… -suttogta az apja.

-Melyik utat választja? –kérdezte Bill, majd közelebb lépett hozzá.

-Én összezavarodtam… idejön maga, egy világsztár, elkezdi, hogy szerelmes a lányomba, és el akarja vinni, és…

-És ha nem vihetem el, akkor följelentem magát. –jelentette ki Bill. A férfi elgondolkozott.

-Valóban szereti? –kérdezte.

-Igen. –mondta Bill a lehető legkomolyabban.

-De hogy fogja befejezni az egyetemet? –kérdezte az apja.

-Majd Hamburgban folytatja. –válaszolt Bill. Az apa hallgatott, majd fél percnyi gondolkodás után kibökte:

-Menjenek…

Bill arcán boldog mosoly jelent meg. Ismét sikerült elérnie, amit akart. Meg fog változni az élete… ketten jöttek ide. De hárman mennek haza. Úristen! Hogy mennyi meglepetést tud tartogatni az élet…

-Köszönjük szépen. Ezt Belle-nek is elmondaná? –kérte Bill.

-Igen… de csak 5 percem van rá. –mondta a férfi. Látszott rajta, hogy még mindig nem nagyon fogta fel az eseményeket, de mégis elengedte a lányát. Talán tényleg így lesz neki a legjobb. A férfi és Bill némán fölmentek a lány szobájához. Bill bekopogott.

-Gyere! –hallatszott bentről Belle hangja. Bill lenyomta a kilincset, majd előre engedte a férfit. Amikor a lány meglátta az apját, a szíve elkezdett sebesebben verni a félelemtől. Ám amikor Bill rámosolygott, tudta, hogy nem kell megijednie. Csak nem?

-Belle, beszélni szeretnék veled. –mondta az apja, kissé bűnbánó hangon.

-Mivel kapcsolatban? –kérdezte Belle.

-Beszéltem a… Billel. És úgy gondolom… jobb lesz neked, vele. Szóval ha akarsz, akkor elmész Hamburgba. Ennyi. Na… viszlát. –mondta a férfi egykedvűen, majd megfordult, hogy visszamenjen.

-Várj! –kiáltott rá Belle. A férfi megállt, de nem fordult vissza.

-Igen?

-Köszönöm. –mondta Belle.

-Szívesen. –válaszolta a férfi, majd elment. Nem sokat jelentett ez neki. Legalább egy gonddal kevesebb. Meg amúgy is, a munkája fontosabb. Amint az ajtó bezáródott a háta mögött, Belle örömkönnyekkel a szemében ugrott Bill nyakába.

-Hogy csináltad? –kérdezte, majd ámultan tette a szája elé kezét, és úgy nézett hálával teli tekintettel Billre.

-Azt hazudtam apudnak, hogy mindent felvettem, ami délelőtt történt. És hogy elviszem a rendőrségre, ha nem jöhetsz velem. –mondta Bill mosolyogva.

-Jaj te! –nevetett Belle, majd szorosan átölelte Billt.

-Akkor este megyünk haza! Látod… mondtam, hogy nem szabad föladni! –Bill.

-Igen… most már belátom, hogy igazad volt. –mondta Belle csillogó szemekkel, majd karjai összefonódtak a fiú tarkója mögött, és ajkuk összeért egy csók erejéig.

Este

Tom és Bill berakodta a bőröndöket a kocsi csomagtartójába. Belle viszont úgy döntött, visszamegy még a házba. Ő is szeretett volna beszélni az apjával. Négyszemközt. Igaz, Bill nem lelkesedett ezért az ötletért. Kiharcolta, hogyha 5 perc után nem jönne ki a lány a házból, akkor bemegy, hogy megnézze, nem történt-e valami gond.

-Biztosan nem lesz. -mondta Belle mosolyogva.

-Oké… de azért legyél óvatos! –figyelmeztette Bill, majd egy puszit adott a lány arcára.

-Az leszek! –mondta Belle, majd odaszaladt a házhoz, melyben az apja irodája állt. Gyorsan bekopogott.

-Szabad! –hallatszott bentről a reakció, majd Belle benyitott. Az apja ott ült a laptop előtt, és foglalásokat rendezte dokumentumokba. Tekintetén látszott, hogy meglepődött a vendég kilétén.

-Szia. –köszönt Belle halkan.

-Azt hittem, már elmentél. Miért jöttél ide? –kérdezte az apja gorombán, köszönés nélkül. Tekintete ismét a laptop kijelzőjére, és az előtte levő papírtömegre tévedt, majd folytatta a munkát.

-Hogy elbúcsúzzak. –Belle.

-Aha… -mondta az apja, egy pillantásra sem méltatva a lányt.

-Köszönöm, hogy elengedtél. És hát akkor… ég veled. –mondta Belle.

-Viszlát. –kommentálta az apja, mindenféle kedvesség nélkül. Ez eléggé rosszul esett Belle-nek, de talán mondhatja azt, hogy megszokta. A lány bólintott egyet, majd kiment a helységből, lezárva ezzel egy szakaszt az életében.

Fél óra múlva a trió már az autóban ült, úton Hamburg felé. A messze elnyúló országút olyan volt, mint egy híd, 2 világ között. Az ember előtt a jövő, a háta mögött pedig a múlt húzódott, ködfátyol alá temetve a régi emlékeket. Az embernek szüksége van változásra. Új szerelem, új barátság, új lakhely… egyre megy. Az emberek olyanok, akárcsak a fák: tömegesen élnek, éreznek, fejlődnek, és minden évben változnak, így a lelkük megfiatalodik. Új élményeket szereznek, új életbe kezdenek… és amikor az ember megtanul egy új helyzetben élni, olyan, mintha minden egyes nap ismét megszületne. Akkor pedig úgy érzi, minden örökké tart.

Belle felsóhajtott, majd megfogta Bill kezét. A fiú elmosolyodott, majd a lány vállára hajtotta fejét. Hátul ültek, Tom elöl vezetett.

-Nem vagy éhes? –kérdezte Bill halkan.

-Nem, köszönöm. –válaszolt Belle.

-Oké. –mondta Bill. Adott egy csókot a lány arcára, majd átkarolta.

-Már csak fél óra és hazaérünk! –rikkantotta Tom.

-Ezaz! Amúgy… Tom! –Bill

-Igen?

-Ugye mondtad anyunak, hogy nem adhat a kutyáknak csirkehúst? –Bill

-Mi? Nem úgy volt, hogy te mondod? –Tom fölháborodva.

-Nem! Úgy volt, hogy te mondod! –vágott vissza Bill.

-Nem igaz!

-De igen!

-De nem!

-De igen!

-De nem! –Tom hisztisen. Bill már csak a szemét forgatta.

-Nos Belle, üdv a családban! –mondta Bill. Fél percnyi némaság után mindhárman nevetésben törtek ki.

Szóval már csak fél óra… Belle szörnyen izgatott volt. Vajon milyen lesz Bill mellett ébredni reggel? Mi várja őt Hamburgban? Örökre együtt maradnak?

-Meglátod, mennyire tetszeni fog minden! –mondta Bill, ezzel kizökkentette Belle-t a gondolataiból. A fiú rámosolygott a lányra, majd végigsimított a karján.

-Biztosan jó lesz. –mondta Belle boldogan.

-Szeretlek! –Bill

-Én is téged! -Belle

És mielőtt behajtottak volna a városba, Bill ajkai ismét a lányéra tapadtak. Ez volt az új életük első csókja. A pillanat, melyet amíg élnek, biztosan nem felejtenek el.

VÉGE

Ne haragudjatok, amiért ilyen unalmassá és vontatottá vált az utolsó rész. A közepe felé sikerült egy konfliktusba keverednem, amely az egész részre, úgy ahogy van, rányomta a bélyegét. Viszont most, hogy a végére értünk, szeretném, ha mindannyian (pontosabban: minél többen) elmondanátok a véleményeteket a novelláról/sztoryról/???. Leírhatjátok a hibáit is, mondjuk lehet, nem lenne elég hely, de legalább tanulnék belőle valamit xD Remélem, azért tetszett sokatoknak, bármennyire nincs is érzékem ehhez. Megpróbálok a jövőben jobbakat írni, és nézzétek el a bakijaimat. Köszönöm ^^