Belle nem nézett vissza. Rohant előre, ahogy csak a lába bírta, szemeiből előtörő könnyei pedig ködössé tették látókörét. Szúrt az oldala a gyors futástól, és a heves légzésétől, de mit sem törődött ezzel a lány. Szélsebesen berobogott a házukba, bezárta a bejárai ajtót, majd a saját szobájának magányába menekült. Becsapta maga mögött az ajtót, majd lassan a földre ereszkedett, és még keservesebb sírásba kezdett. Bejött neki Bill, mint pasi, de nem is mert arról álmodni, hogy egyszer összefut vele. Erre megismerkedik egy helyes pasival, nagy nehezen megnyílik neki, csókolóznak, erre mi derül ki? Hogy a pali nem is az, mint amilyennek beállította magát, hanem Bill Kaulitz, teljes valójában!

Belle-nek ez már alapjáraton óriási sokk volt, az viszont mélységesen elszomorította, hogy a fiú az orránál fogva vezette. Kihasználtnak, és becsapottnak érezte magát. Bárcsak sose kéne kilépnie a szobájából…

Bill fejvesztve rohant ki a házból, hogy Belle-t megkeresse. A szívére ólomsúlyként nehezedett a bűntudat. Hiszen ő nem akart rosszat… nem akarta, hogy bárki is, főleg ő, szenvedjen emiatt az apró füllentés miatt. Erre tessék…

Billt félt, hogy ezzel a húzással elvesztette a reményt az új szerelemre.

-Bill, szerintem holnap beszélj vele! –tanácsolta Tom, aki időközben odament öccséhez.

-Nem… nem… én most akarok! Nekem most kell vele beszélnem! –erősködött Bill. Torkában kalapáló szívvel, és félelemmel teli tekintettel nézett körül, hátha valahol meglátja a lányt.

-Semmi értelme nem lenne most… szerinted szóba állna veled? –folytatta Tom, ám Bill egyáltalán nem figyelt rá. Futva elindult Belle-ék házához.

-Belle! Belle! –kiáltozta Bill, miközben vadul kopogott az ajtón. Az kisvártatva ki is nyílt, ám a lány helyett a morcos állapotban levő apja nézett a fiúval farkasszemet. Bill ledermedt, nagyot nyelve lépett egyet hátra.

-Mi a francot csinál maga itt ilyenkor? Magának nem tanították meg a mások iránti tiszteletet? Akkor felvilágosítom: Éjszaka idegeneket NEM ILLIK zavarni! Itt, az én panzióláncomban pedig TILOS!!! Megértette, fiatalúr? –morgott a férfi. Sötét volt kint, így nem ismerte fel Billt.

-Igen, de… én csak… -dadogta Bill, ám a férfi a szavába vágott.

-Uram… vagy szépen, csendben elhordja magát a helyére, vagy itt azonnal kipaterolom innét, és még be is perlem csendháborításért! Hát mi az Istent képzel maga? –kiabált.

-Oké, rendben… elnézést… -mondta Bill, majd tovább hátrált.

-Azért… jó éjt! –mondta a férfi gorombán, majd hangos csattanással becsukta maga mögött az ajtót.

-Jó éjt… -dünnyögte Bill sértődötten. Utolsó véleménynyilvánításként még felmutatta a középső ujját az ajtónak, majd feldúltan ment vissza a helyére.

-Na? –kérdezte Tom, miközben átöltözött.

-Az apja nyitott ajtót. Képzelheted… majdnem letépte a fejem. Már értem, miért tart tőle annyira Belle… -mondta Bill elszomorodva. Leült az asztalhoz, majd bánatos tekintettel kezdte babrálni a kulcscsomót.

-Figyelj… majd reggel megbeszélitek. Oké? –javasolta Tom.

-Na igen… de… félek… -motyogta Bill.

-Öcsi… a nőkhöz türelem kell! –mondta Tom, miközben leült mellé.

-Na, ki beszél? –mosolygott Bill.

-Jólvanna, tanácsot adni attól még tudok! –nevetett Tom.

-Szóval szerinted tartsak ki mellette, bárhogy is reagál majd? –kérdezte Bill bizonytalanul.

-Aha. Erre buknak a nők! –kacsintotta Tom.

-Hát… majd kiderül, mi lesz. –mondta Bill.

-Szurkolok, tesó! –vigyorgott Tom, majd egy bátorító vállveregetésben részesítette öccsét.

-Köszi. –Bill

-De mostmár el kéne vonulni alvadni… szóval… jó éjt! –mondta Tom, majd az ágya felé vette az irányt.

-Neked is. –kommentálta Bill, majd követte bátyja példáját.

-És ne feledd: minden rendbe jön majd! –mondta Tom.

-Úgy legyen. –zárta le a beszélgetést Bill. A lámpa fénye kihunyt, már csak a hold világított be sápadtan az ablakon. Az egyetlen zajforrás a tücskök ciripelése volt az udvarról. Tom pár perc múlva már javában szuszogott, de Bill képtelen volt az alvásra. Egyszerűen nem jött álom a szemére. Ezredszerre is leperegtek a szeme előtt a nap eseményei. Amikor reggelinél köszöntek egymásnak… amikor bolondoztak a konyhában… amikor megcsókolta… amikor átölelték egymást, a pólójuk kissé fölcsúszott, és a bőrük összeért… és amikor Bill naívan azt hitte, hogy ez így is marad…

-Ahj… -morgott Bill, majd átfordult a másik oldalára. Megpróbált nem gondolni semmire, de az agya viszont folyamatosan járt.

Oh, és az milyen volt, amikor huncut mosollyal füllentettek az apjának. Meg amikor véletlen megégette az ujját… bahh… még mindig fáj… de az a csók… amikor az ajkuk egybeforrt… amikor bizsergett a testük egymás közelségétől.

-A francba már! –kiáltott fel Bill mérgesen. Ismét átfordult a másik oldalára, utolsó próbát téve az elalváshoz. De nem… az emlékképek folyamatosan ugrottak fel az agyában.

Amikor Tomnak mesélte, hogy mi történt… amikor érzi azt a gyermeki izgatottságot, a gyomrában repkedő pillangókat, amikor a reggelt várja… és este… este… Belle arca, amikor szembesült az igazsággal. Abban a könnyes szempárban egy élet fájdalmát fedezte fel a fiú. Az az arc egy életre nyomot hagyott Bill szívében. Mégiscsak átverte… de nem akarta… de megtörtént…

Bill idegesen ült fel az ágyában. Kiment a konyhába egy pohár vízért. Talán álmosabb lesz tőle. Vagy nem. A fiú inkább leült a tévé elé, hátha az eltereli a figyelmét a nap történéseiről… ha a lelkiismerete már aludni sem hagyja. Bill pedig úgy érezte: piszkosul megérdemli.

Reggel

Bill gombóccal a torkában húzta föl a kardigánja cipzárját. Tommal az oldalán némán elindult a főházba, ahol a többi vendég is reggelizik. Ismét sapkával és napszemüveggel rejtette el kilétét, hiszen hiába tudja egy ember, hogy ki ő, a többinek maradjon meg átlagemberként. Az ikrek leültek egy félreeső asztalhoz, Bill közben folyamatosan Belle-t kereste tekintetével. Ám egy idősebb, idegen felszolgálót vélt felfedezni. Belle-t viszont sehol sem. A fiú kezdett pánikba esni…

-Ugye nem utazott el az éjszaka folyamán? –kérdezte Bill riadtan Tomtól.

-Tudja a rák… szerintem keressük meg az apját, és kérdezzük meg tőle. –javasolta Tom. Bill bólintott, majd a duó fölállt, és elindultak az iroda felé.

-Uraim, nem kérnek reggelit? –kiáltott utánuk a felszolgáló.

-Most nem. –válaszolt Bill.

-Oh… rendben. –motyogta a nő értetlenül. Bill és Tom viszont meg sem állt az irodáig.

-Amúgy nem baj? Hogy nem reggelizel te se? –kérdezte Tomtól az énekes.

-Jaj, dehogyis… majd veszünk Hot dogot a városközpontban! –mosolygott Tom. Bill arcán is halvány mosoly húzódott, egészen addig, amíg be nem kopogott az irodába. Fél percen belül ki is nyitotta az ajtót Belle apja.

-Jó reggelt uraim, miben segíthetek? –kérdezte mézes-mázos hangnemben az apa.

-Szeretnék beszélni a lányával. –jelentette ki Bill.

-Már megint mit művelt az a gyerek? –mérgelődött a férfi.

-Az égvilágon semmit. Csak tegnap mesélt erről a környékről, és nem jutottunk a beszélgetés végére, engem pedig nagyon érdekelne. És ma sem láttam a konyhában. Ugye nem történt vele semmi? –aggodalmaskodott Bill.

-Ma reggel azt mondta, hogy nem akar kijönni a szobájából, mert nem érzi jól magát. Sok szar vírus… amilyen hülye szervezete van, egyből elkap mindent. –mondta az apja.

-Beszélhetnék a lányával? Csak 5 percre. –kérlelte Bill.

-Nem lenne jó, ha betegen zargatnák… -mondta a férfi.

-Kérem! Legalább addig sem lenne egyedül! –könyörgött Bill.

-Na jó… de ne sokáig! Ott az emeleten a hármas szobában van. –mondta a férfi, majd fejével az említett helység felé biccentett.

-Itt lent megvárlak. –mondta Tom. Bill bólintott, majd amilyen gyorsan csak tudott, felszaladt az emeletre. Megállt egy pillanatra az ajtó előtt. Vett egy nagy levegőt, majd kopogtatott.

-Gyere! –hallatszott Belle hangja. Bill lassan benyitott. Belle az ágy szélén ült, és fésülte a haját. Nem nézte meg, ki a vendég, ugyanis az apjára számított. Bill becsukta maga mögött az ajtót, de még nem lépett beljebb.

-Szia. Szeretnék beszélni veled. –mondta, miközben próbált nyugodt lenni. Belle azonnal felismerte a hangját, és riadtan fordult meg.

-Oh… te hogy jutottál fel ide? –Belle.

-Apud mutatta az irányt. Megmondtam neki, hogy szeretnék megbeszélni veled valamit. –magyarázta Bill.

-Oh… világos. De fordulhatsz is vissza… -folytatta Belle, egy pillantásra sem méltatva Billt.

-Nem azért jöttem ide fel, hogy máris lemenjek. Hanem azért, hogy megmagyarázzam ezt az egészet, ami történt. –kezdte Bill.

-Hazudtál. Bele a szemembe. –Belle

-De nem direkt csináltam. Mielőtt eljöttünk a városba, Tommal megegyeztünk, hogy álnéven jelentkezünk be mindenhová, hogy ne ismerjenek minket fel. Ezért viseltem mindig sapkát, meg napszemüveget. Ment is a dolog, amíg téged meg nem ismertelek… bűntudatom volt, hogy nem mondtam el neked mindent már akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy lesz köztünk valami… -vallotta Bill.

-És mégis mikor akartad velem közölni? Hányszor voltam a közeledben? Hány alkalmad lehetett volna, hogy félrehívj, és elmondd, ki vagy? –fakadt ki Belle. Bill hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.

-Én… sajnálom… -suttogta lehajtott fejjel.

-Örülök. Most pedig kimehetsz. –mondta Belle. Billben megállt az ütő.

-Belle… kezdjünk tiszta lappal, oké? –kérlelte Bill.

-Mit akarsz te velem újrakezdeni? –kérdezte Belle flegmán.

-Tudod… -Bill.

-Semmi esély erre. Eljátszottad a bizalmamat. De a büszkeségemet nem. –Belle.

-És a szíved? Hol van a szíved? –kérdezte Bill.

-Menj ki a szobámból! –tért ki a válaszadás elől a lány.

-Belle, kérlek, gondold meg! Én tényleg szeretném… -Bill.

-Majd meglátom… csak hagyj végre békén! –mondta Belle. Egyszer sem nézett a fiúra.

-Hát… rendben. Ha te így akarod… akkor nekem oké. De tudod, hogy én… én… várlak. –mondta Bill, a mondat végét elharapva. Szomorúan elfordult, majd kirohant az ajtón. Lépteit messzire visszhangozták az épület vastag falai. És minden egyes szó, mely ajkát elhagyta, ott égett mélyen a lány elméjében, és ahányszor rágondolt a fiúra, annyi könnycsepp hagyta el éjkék szempárját…

-Amondó vagyok, hogy vagy ő megkeres, vagy még egyszer megpróbálsz vele este beszélni. –magyarázta Tom az ötleteit a belvárosban, sajtburger evészet közben.

-Őszinte voltam hozzá, Tom. Jó, nem mondtam ki, hogy szeretem, mert még félek ezt a szót használni, de… megpróbáltam valamilyen szinten körülírni. –mesélte Bill. A történtek óta szabályosan le volt lassulva. Szinte alig nevetett, nem volt olyan életvidám, mint azelőtt. Rájött, hogy talán még a magánynál is rosszabb az, amikor olyan embert bántasz meg, akit szeretsz.

-Fel a fejjel, öcsi! Ha nem jön össze, majd elfelejted, és találsz egy másik csajt! –bíztatta Tom. Bill keserűen felnevetett.

-Tudod, nagy kár, hogy én nem váltok olyan könnyen, mint te! –mondta Bill, majd duzzogva fölállt, és pakolászni kezdett.

-Jó… bocsi… de emiatt nem kéne rám is berágnod… -Tom.

-Ne haragudj… csak ilyenkor… ilyenkor rossz. –Bill.

-Megértem. De ha nem megy, akkoris túl kell lépni rajta. –Tom

-Le akarsz róla beszélni? –kérdezte Bill gyanúsan. Tom összegyűrte a sajtburgeres papírt, kidobta, majd miután elindult Bill oldalán, folytatta.

-Én nem azt mondtam, hogy hagyd őt a francba. Én egyszerűen csak utálom látni, hogy szomorú vagy. –Tom.

-Hogyha már látni szörnyű… képzeld el, milyen érezni! –mondta Bill.

-Ne aggódj tesó… minden rendbejön majd! –bíztatta Tom.

-Remélem… -Bill.

Miután a fiúk hazaértek a belvárosból, Bill bement a kulcsért a recepcióra. Amint belépett az ajtón, döbbenten tapasztalta, hogy Belle van a pultnál. Szíve azonnal turbósebességre kapcsolt, és remegő tagokkal állt leblokkolva az ajtóban.

-Menj már! –lökte meg óvatosan Tom. Bill lassan elindult a lány felé, aki háttal állt előtte, és a kulcsokat rendezgette.

-Belle… -kezdte az énekes. Belle ijedten összerezzent, majd megfordult.

-Oh… szia.

-Gondolkodtál? –kérdezte Bill.

-Igen. Ráérsz este 8-kor? –kérdezte Belle. Bill meglepődött az egyenes kérdésen. Még sosem látta a lányt ennyire határozottnak. Vajon mire készül?

-Ráérek. –válaszolt Bill.

-Rendben. Van a tó mellett egy nagy fűzfa. Meg fogod találni. Ott találkozzunk, oké? –Belle

-Oké. –Bill. Belle bólintott, majd odaadta a fiúnak a kulcsot. Mielőtt bármit is mondott volna, a telefon megcsörrent, ő pedig eltűnt az ajtóban. Bill a zsebébe mélyesztette a kulcsot, majd Tomhoz ment, aki a ház előtt várta.

-Na, jutottatok valamire? –kérdezte a gitáros.

-Én nem tudom, hallod… -Bill

-Miért mi történt? –Tom.

-Belle rettentően furcsa volt. Olyan… olyan komoly, mint még sose. Este találkozni akar velem a fűzfánál. –mondta Bill, miközben tekintete az említett helyszínre vándorolt.

-És nem mondott semmit, hogy mégis miért, hogyan, meddig? –Tom. Bill szomorúan sóhajtott, majd elkezdte:

-Nem, és éppen ez az, ami nyugtalanít. Komolyan mondom, úgy vagyok a dologgal, hogy mostmár nem értek semmit…