Ősz vége volt. A hűvös szellő sebesen kanyargott a hamburgi házak között. Az elszáradt faleveleket messzire vitte, és halványpirosra festette az utcán járkáló emberek arcát. A pimasz fuvallat volt az úr az utcákon, a házakban viszont eltűnt a hatalma. Így a Kaulitz ikrek lakjában se garázdálkodhatott sokáig. Még utoljára lassú táncot járt tőle a függöny, és Bill éjfekete hajtincsei, majd az énekes fázósan becsukta az ablakot, és a ház ismét teljes nyugalomban állt az utca végén.

-Faszomat ebbe a kurva hidegbe… -morgott Tom, igencsak megtörve ezzel a szép őszi idillt.

-Na ja… -kommentálta Bill egyetértően, majd visszaült a kanapéra az ikertestvére mellé. A fiúk fáradtan értek haza az előbb az egyik TV show-ból, mégis boldogok voltak, hiszen 15 nap szünet várt rájuk. Ez a gondolat leginkább Tomot villanyozta fel, aki jó szokása szerint, mindig arra hivatkozik, hogy a gitározás rettentően fárasztó folyamat. Így nem is volt csoda, hogy a szünet eltöltésére neki volt elsőnek ötlete.

-Bill, hallod. El kéne mennünk kikapcsolódni valahová! –mondta Tom, arcán kisfiús izgatottsággal.

-Az jó, én is hasonlóra gondoltam. –mondta Bill, miközben a kezébe vette a TV újságot.

-Hű, akkor oké, szobát kéne foglalnunk valamelyik szigeten! –rikkantotta Tom, majd ment is volna a laptopjához, ám Bill belekapott a pulóverébe, és visszarántotta a kanapéra.

-Ácsi… -kezdte az énekes. Tom értetlenül nézett az öccsére.

-Mi az, hogy ácsi? Hiszen most mondtad, hogy te is erre gondoltál! –mondta Tom, felháborodott hangnemben.

-De én nem szigetre értettem… mondd, te nem unod, hogy amióta híresek lettünk, csak szigetekre megyünk szünetelni? Azelőtt mindig az évszaknak megfelelően mentünk valahová… ha tél volt, síeltünk, ha nyár volt, fürödtünk… -magyarázta Bill. De Tom már a fiú mondandója közepén elutasítóan forgatta a szemét.

-Bill… az azelőtt volt. Mostmár most van! –Tom.

-Tom, nekem már nagyon az agyamra megy ez a monotonság! Miért nem csináljuk most végre máshogy? Menjünk olyan helyre, ahol szintén ősz van, és ahol nem kell éjszaka a szúnyogokat kergetni, meg parázni, mikor égsz le. –erősködött Bill.

-Jólvan… öcsi. Ötlet? –kezdte Tom beletörődötten. Most kivételesen fáradt volt ahhoz, hogy világmegváltó vitákba kezdjen az öccsével.

-Szerintem… maradhatnánk itt Németországban. Elmehetnénk egy olyan helyre, ahol még nem voltunk. Egy kicsi ház, TV, tó, fák, nyugalom. Engem most ez jobban kezdett érdekelni, mint a pálmafák… láttam azokból eleget. –magyarázta Bill, a lehető legnagyobb komolysággal. Ám Bill szabadságról való álmodozását Tom kacagása zavarta meg.

-Bill, hallod, te kicsit túl sok Gute Zeiten, schlechte Zeiten-t néztél a TV-ben! –mondta Tom nevetgélve. Ám amikor Bill szúrós tekintetével találkozott, megpróbálta elhallgattatni magát.

-De Tom, maradj már! Én ezt komolyan gondolom. Miért nem lehetne végre egyszer az, amit én akarok? –Bill.

-Jaj, most úgy csinálsz, mintha totál el lennél nyomva. –vágott vissza Tom.

-Jó, bocs… de tényleg… maradjunk már itt. –mondta Bill kérlelve. Tom megejtett egy beletörődött sóhajt.

-Najó, legyen. De ha valami szar lesz, az a te lelkeden szárad majd! –dorgálta Tom, ám amikor meglátta Bill fülig érő száját, ő is elmosolyodott.

-Akkor irány a gúgli! –kiáltott fel Bill, majd az ikrek lekuporodtak a laptop elé…

Stadt Waren

Waren aprócska városa egy igazi gyöngyszem. Minden megvan benne, ami a lazításhoz szükséges. Gyönyörű hely, tó, melyet szép házak vesznek körül, az utcákon macskakő… az ember úgy érzi, mintha visszament volna pár évet az időben. Az utcák rendezettek, rengeteg a növény, főleg színes virágok, a tó fölött pedig csodaszép hidak íveltek át, melyeken mindig lézengett legalább 1-2 ember. Nos, valóban… Waren picinyke városa olyan álomszép volt, mintha csak egy hógömbbe zárt mesevilág lenne. Egyszerűen nem létezett olyan ember, akit ez a környezet ne nyugtatott volna le.

Vagy talán igen?

-A pöcsöm eldobom itt helyben! –kántálta Tom, miközben Billel egy házikó felé tartottak a tó északi partján.

-Jaj Tom, ne kezd már! Szerintem tök jó itt minden! Tutira megszáll minket itt az ihlet, ha az utcákon sétálunk! –mondta Bill, miközben előhalászta az ajtó kulcsát a zsebéből.

-Mutass egy magas, szőke, nagymellű nőt, és akkor majd én is repkedni fogok az ihlettől! –vigyorgott Tom. Bill csak egy szemforgatással reagált ikre mondandójára, majd elfordította a kulcsot a zárban, és beléptek az ajtón. Kellemes kis hajlék fogadta őket. Nem tombolt benne a luxus, mint egy hotelben, de nem is volt olyan ókori, mint azt várták.

-Hallod, kipakolsz kicsit, amíg beszélek a ház tulajával? –kérdezte Bill Tomot az ajtóban.

-Aha. –válaszolt Tom, majd elhúzta a táskája cipzárját. Bill bólintott, majd kisietett a mellettük levő házhoz. Nem is sejtette, hogy 2 percen belül menthetetlenül belebotlik a végzetébe…