64. rész

Billen percek alatt eluralkodott a pánik. „Nem… ez egyszerűen nem lehet igaz…” -gondolta magában. Gyorsan kiszaladt a konyhába, fölrakott a tűzhelyre egy kis vizet, hogy felforralja. Ha egész nap forró teával kúrálja magát, akkor talán elmúlik. Szinte már pánikszerűen kotorászott a fiókban teafilter után, amikor Tom belépett a helységbe. A gitáros elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy öccse teákat válogat.

-Bill… te teát iszol? Mi a franc van veled? –kérdezte tőle Tom csodálkozva. Bill rosszkedvűen csapta be a fiókot, majd levette az edényt a tűzről.

-Alig van hangom… náthás vagyok… -suttogta, nehogy még a rendes beszéd is megerőltesse a hangszálait.

-Hát akkor majd playbackelünk ott, azt annyi. –mondta Tom könnyelműen, majd kivette a vajat a hűtőből.

-Tom, megőrültél? Nem playbackelhetünk ezen a fellépésen! Ez lesz életünk egyik legnagyobb durranása! –förmedt rá Bill

-És mégis hogy adod elő a dalt? Köhögve, meg taknyos zsebkendőkkel a kezedben, olyan rekedtes hangon, mint egy maffiózó? Bill, gondolkozz már, vagy normálisan lépünk fel egy kis csellel, vagy elkúrjuk az egészet a rózsaszín lelkivilágod miatt! –vágott vissza Tom kissé dühösen. Bill cammogva fordult vissza a teásbögréjéhez.

„Utálom, amikor ezt csinálja. De úgyis az lesz, amit én mondok!” –gondolta magában makacsul Bill, miközben kiöntötte a forró vizet a bögrébe. A gőz azonnal megcsapta az arcát, a fiú pedig száját elhúzva elfordította a fejét a kellemetlen jelenségtől. Na igen… Bill sosem volt a teázás híve. Csak ha beteg volt. Mint például most. És szokás szerint akkor, amikor nem kéne…

-Mi ez az üvöltözés korán reggel? Még mindig aludnék, ha nem kezdtek el itt dörmögni hajnalban! –panaszkodott Georg, miközben belépett a konyhába. Bill már fordult is, hogy mondja a magáét, de Tom gyorsabb volt.

-A drága kisöcsém náthás lett, de toszik playbackelni! És akkor még ő fog csodálkozni, ha este minden el lesz baszva! Belehal, ha most az egyszer gép szól helyette? –Tom

-Tom, ezt te nem értheted! Ez nem egyszerű fellépés! –kiabált Bill.

-Miért, mi a különbség? Az, hogy több kamera vesz? –Tom

-Neked könnyű ott a gitárral, elszakad a húr, raksz egy másikat! Én mi a faszt csináljak, ha náthás leszek, de most őszintén? Verjek át egy csomó rajongót Tom Kaulitz flegmasága miatt? –Bill.

-Aha, még fogd rám! És miért, mit csinálsz? Megmondod a több ezer embernek, hogy bocsi, fáj a torkod, és nem fogsz énekelni? –Tom

-Tudod, talán megértenék! –Bill

-Szerintem meg idióta vagy Bill, és úgy is viselkedsz! –morgott Tom, majd fogta a kávéját, és mérgesen kibaktatott a helységből. „Korán reggel fölidegesíteni…” sziszegte magában a gitáros.

-Itt csak egy idióta van, az pedig te vagy! Ideje lenne észrevenni magadat! –kiabált utána Bill. Tompán hallatszott, ahogy Tom visszamond valamit, de nem nagyon lehetett érteni. Bill feldúltan ült le az asztalhoz a teájával. Georg csak most mert megszólalni.

-Csak elmúlik estére… -mondta a basszer.

-Remélem… ha úgy állnék hozzá, mint néha Tom, akkor semmi se sikerülne! –morgott Bill, miközben belekortyolt a teájába.

-Jaj már… bal lábbal keltetek föl mindketten. Majd megbeszélitek. –Georg

-Hát Tom aztán kurvára rajta van az ügyön… -mondta Bill, közben keserű pillantásokat vetett a félig nyitva levő ajtóra, melytől látni lehetett, ahogy Tom ül a kanapén, és a reggeliek miatt panaszkodik Gustavnak.

-Hagyjad szerintem. Majd megbeszélitek. Hányszor összevesztetek már. –mondta Georg. Gyorsan előkotorta a mobilját, hogy írjon egy sms-t a barátnőjének.

-De érted, még én vagyok a hibás? Hát hol él ez? Ő kezdte! –Bill.

-Tom hamar bepöccen. Sajnos ezt el kell néznünk neki… -mondta Georg, majd fölállt az asztaltól, és otthagyta Billt a teájával, a náthájával, és a duzzogásával együtt.

Bill egész nap tömte magába a gyógynövényes cukrot (és produkálta a grimaszokat a borzalmas ízük hatására), itta a teát, és legalább óránként megevett egy kanál mézet. A nyakát körbetekerte kendővel, és igyekezett a lehető legkevesebbet beszélni, főleg a Tommal való reggeli üvöltözés után. Az óramutató szélsebesen járt, a díjátadó Arénája rohamosan megtelt emberekkel. Tom időközben lenyugodott, és Daviddel egyetemben megbeszélték, hogy Bill élőben fog énekelni, de megemlíti, hogy náthás, hogy legalább elnézőek legyenek a nem túl tökéletes produkció miatt. A srácok a backstage-ben melegítettek a koncertre, a vörös szőnyegen csak 1-2 percre álltak meg a tolongó újságíróknak. Billben a stressz és a vírus egyaránt munkálkodott, a fiú feje elkezdett fájni, szédült, és rossz közérzete volt. De tudta, hogy állva kell maradnia, végig kell csinálnia, ha valakikért, hát a rajongóiért. Egy kérdés volt már csak: kibírja-e? Ugyanis mint minden betegé, Bill állapota is estére kezdett el romlani, és mostmár nem az volt a para, hogy tud-e énekelni, hanem az, hogy képes-e egyáltalán kiállni a színpadra.

2 perc volt a színpadra lépésig. A fiúk már most stresszeltek. Mindenki az ajtóban állt, kivéve Billt, aki arcát a kezébe temetve ült a kanapén. Tom leült mellé.

-Bill… biztos, hogy bírni fogod? Visszaléphetünk még… -mondta Tom megértően. Bill ránézett, majd nemlegesen megrázta a fejét.

-Bírni fogom… -motyogta. Hiába volt a fiún alapozó, látszott rajta, hogy a krém falfehér arcbőrt rejt. Tagjai zsibbadtak, és forrók voltak a láztól. Bill rettegett, hogy valami baj fog történni. Kívül megpróbálta bebizonyítani mindenkinek, hogy semmi gond, hiszen ő Bill Kaulitz, cifrább dolgokat is túlélt, mint egy hülye kis nátha, ha valaki, akkor ő képes betegen is kiállni a színpadra. Na igen, ez volt kívül. És mi van belül? Az idegeit felőrlő kétségek. Nehogy tényleg rosszul legyen, vagy ilyesmi… mindenki rajta fog nevetni, ha ott elájul. Mindenki le fogja nézni, mindenki lesajnáló pillantásokat vet majd rá. „Nézzétek, itt ez a német kölök, aki nem bír megállni a lábain!” gúnyos kacajok és megalázó mondatok cikáztak Bill fejében, szinte hallotta, amint kinevetik gyengesége miatt.

-Bill, jössz? –hallatszott Jost hangja. Az ajtó kinyílt, a backstagebe betörtek a kinti reflektorok fényei, melyek szinte bénítóan hatottak Billre. A fiú gombóccal a torkában botorkált társai nyomában a színpadra. A közönség hatalmas ovációval köszöntötte őket, de az első sorokban levő emberek arckifejezéséről látszott, hogy észrevették: Billel valami nincs rendben.

-Sziasztok! Bill vagyok, és ez itt a Tokio Hotel! De mielőtt belecsapnánk a buliba, szeretnék nektek mondani valamit: sajnos ma náthásan ébredtem, és nem igazán vagyok a topon. Bocsánat, amiért nem tudok 100%-ot alakítani, de egy nátha sem tántoríthat el attól, hogy veletek legyek! –mosolygott Bill a mikrofonba. A közönség éljenezéssel fogadta a szép beszédet, majd Tomék belekezdtek a zenei részbe. Bill, ha nem is olyan hangosan mint szokott, elkezdett énekelni, és közben megnyugodva tapasztalta, hogy rosszabbra számított. Nem ugrált és rohangált annyit, nehogy rosszul legyen. Már a szám felénél tartott, amikor hirtelen iszonyú, elviselhetetlen szédülés lett úrrá rajta. Bill hirtelen gondolkodni sem volt képes, zavartan, és szaggatottan mondta a szöveget. Tom látta, mi történik ikertestvérével, azonnal kapcsolt. Odaszaladt a mikrofon mögé, és egy gitárszólóba kezdett, közben fejével Georg felé biccentett, aki szintén vette az adást, és amíg a lámpák nem világították meg Billt, gyorsan odaszaladt hozzá, és az egyik nagy hangfal mögé terelte.

-Úristen Bill, jól vagy? –kérdezte Georg riadtan. Bill szörnyen sápadt és kába volt. Ránézett Georgra, aztán hirtelen mintha bedugult volna a füle, szinte semmit nem hallott a közönségből és a zenéből, csupán morajlást érzékelt. Arcán fájdalmas grimasszal kapott a füléhez. Látta, hogy Georg beszél hozzá, de nem értette, mit. Nem volt képes megszólalni sem… minden olyan gyorsan történt. Bill szédülten hátrált, maga sem tudta, merre megy, és hogy mi megy végbe a környezetében. Alig tett meg három lépést, elsötétült előtte minden, teste pedig erőtlenül esett a földre. Mintha csak egy rongybaba zsinórjait vágták volna el, amelyet eddig a megfelelni akarás mozgatott, amíg a fájdalom ollójának csattanásai a földre nem kényszerítették…