Angyalok Afrikában

Az Automatisch videóklip forgatása a mai napra véget ért. Egy szürke autó száguldott az éjszakában a kietlen afrikai tájon. Hűvös szél kapta föl az apró homokszemeket, és repítette őket messzire. A jármű elért egy kis falucskához. 4 fiú szállt ki belőle. Bill, Tom, Georg és Gustav.

-Hol van itt a hotel? –kérdezte Tom, miközben körbenézett. A házak fakón tornyosultak körülöttük, világítás pedig csak elvétve volt. Fázósan húzták össze magukat.

-Hát én nem látom. –jelentette ki Bill, egy rövid házmustra után.

-Meg kéne keresnünk. Na gyertek, menjünk el arrafelé, hátha ott van valami. –mondta Gustav. A többiek egyetértettek, így hát elindultak az ismeretlen felé. Az elmúlt nap eseményei jártak mindannyiuk fejében. Izgatottak voltak az új videó miatt. Vajon hogyan fogadják a rajongók? Ezer kérdés cikázott bennük. Gyalogoltak rendíthetetlenül a hotel felé, amíg meg nem hallottak valamit. Egy közeli vendéglőből gyönyörű zene áradt. Vonósok csapata húzta a szomorú nótát, melynek hangját messzire vitte a szél. A fiúk egyből megálltak.

-Ez gyönyörű… -suttogta Georg. A többiek bólogattak.

-Nem is tudtam, hogy van itt kocsma. –mondta Tom.

-Az mindenhol van. –Bill

-Nem megyünk be? –Georg

-Biztos, hogy ez jó ötlet lenne? –Tom

-Mi bajunk lehetne ott? –Gustav

-Ezek niggerek, mi van, ha nem szeretik a fehéreket? A forgatás alatt csak a szűk stáb volt körülöttünk, nem a helybéliek. –ecsetelte Tom.

-Mondasz valamit… -Bill.

-Nem hiszem, hogy ártanának nekünk. A Hotel meg ki tudja, mennyi időre van innen. Beülünk valami melegebb piára, mielőtt megfázunk, aztán megyünk tovább. –Gustav. A többiek fél perc gondolkodás után végül rábólintottak az ötletre. Elindultak a kicsi, ferde falakkal ellátott kocsma felé. Lepukkant volt, mint minden épület a közelben. Bill volt legelöl, ő nyitotta ki a poros ajtót. A kocsmában volt kb. 8 asztal. Úgy összességében 10 ember ha volt az „épületben”. A vendéglő végében egy apró színpadszerűségen 2 csellista és 2 hegedűs zenélt. Amint a fiúk betértek, minden szem rájuk szegeződött. A zene is abbamaradt egy pillanatra. Ám amikor Gustav becsukta maguk mögött az ajtót, a hangszerek ismét felsírtak, keserű melódiával megtöltve a teret. Az emberek visszafordultak a poharukhoz. Billék beljebb merészkedtek.

-Valami pattogósabb cuccot is nyomhatnának. –Tom flegmán.

-Tom, ez nem Detroit! –Bill. A fiúk leültek a pulthoz.

-Jó estét urak, mit adhatok? –árus.

-Jó estét! Sört. –Georg és Tom egyszerre.

-Nekem is. –Gustav.

-Akkor nekem is. –Bill. A pincér hozott is nekik 4 korsóval.

-Hát nem ez a legmelegebb, de legalább erősíti a szellemet. –Gustav. A többiek nevettek.

-Legalább iható. –kommentálta Tom, miután belekortyolt a folyékony aranyba. Bill végignézett a többi vendégen. Látszott rajtuk, mennyire szegény vidéken élnek. Öreg ruhák, vékony testek, melyek ki tudja, mikor láttak ételt utoljára. Itt ebben a kocsmában is szinte ingyen osztják a dolgokat. Másképp nem lenne forgalom. Vékony gyereksírás rázta föl Billt a bámészkodásból. Mind a négyen a hang irányába fordultak. Egy nő jött ki az egyik helységből, karján 3 év körüli gyermekével. A kicsi csont és bőr volt, látszott rajta, hogy nagyon éhes.

-Nincs élelem, Rob! Meghal a kislányunk reggelre, ha nem kap valamit! –mondta az asszony könnyes szemekkel. A fiúk rögtön egymásra néztek. A következő pillanatban pedig mindannyian elkezdtek vadul kotorászni a táskájukban.

-Nem tudom, honnan szerezhetnénk ételt… -válaszolt a feleségének a csapos reményvesztetten. Gustavnak sikerült előhalásznia egy Mars szeletet.

-Itt van! –kiáltott fel, majd odanyújtotta a nőnek.

-Mi ez? –kérdezte az anya értetlenül.

-Csokoládé… étel. –mondta Gustav. Billék nagy szemekkel nézték az akciót. Az asszonynak nem volt más választása, el kellett fogadnia a csokit, még ha nem is tudja, mi az. Kibontotta, majd letört belőle egy darabot. Remegő kézzel nyújtotta a szipogó kicsinek oda a csokidarabot.

-Edd meg! –noszogatta a nő. A kicsi apró ujjaival gyengén megfogta a csokidarabot, majd majszolni kezdte. Amint a nő meglátta, hogy a kicsinek ízlik a csoki, odaadta neki a többit is. A kislány meg is ette. Látszott rajta, hogy bizony életmentő volt neki

-Itt is van még! –mondta Bill, majd odanyújtotta a csaposnak a szendvicsét. A nő hálával teli, könnyes szemekkel nézett a 4 fiúra.

-Köszönjük… megmentették az életünket! –mondta a nő. A csapos bólogatott. Ő is teljesen meg volt hatódva.

-Isten áldja magukat, jóemberek! –mondta a csapos, miközben boldogan nézett a már életerősebb kislányára. Billék is nagyon meg voltak illetődve. Hihetetlen jó érzés volt segíteni olyan embereknek, akiknek tényleg szükségük van rá. Billnek megcsörrent a mobilja.

-David azt mondta, hogy menjünk mostmár a hotelbe… -újságolta az énekes.

-Hát akkor lódulás… -Gustav. A fiúk fölálltak, és ott hagytak még borravalónak egy csomó pénzt, hogy a csapos családjának ne kelljen nélkülözniük. Ha nem is örökre, de egy darabig biztos lesz étel a birtokukban. Hála a Tokio Hotelnek. A család még egyszer köszönetet mondott a vendégeknek, majd Billék elindultak a hotel felé.

-Ez jó volt. –mosolygott Bill.

-Értem már, hogyan tartja olyan jól magát Angelina Jolie. –elmélkedett Tom vigyorogva.

-Most legalább lesz egy ideig mit enniük. –Gustav.

-Na igen. De csak egy ideig… -mondta Georg komoran.

-Tudjátok mit? –csillant föl Bill szeme.

-Mi az? –Georg.

-Visszajöhetnénk ide majd egyszer. És akkor több embernek is segíthetnénk! –Bill.

-Ez jó ötlet! Amerikában meg Európában rengeteg ilyen szervezet van… -Tom

-Csapódjunk majd oda valamelyikhez! –Gustav

-Na, ezt megbeszéltük! –Georg.

-Olyan jó volt látni, ahogy az a kicsi megerősödik attól az egy szem csokitól… -Bill

-Odaadni neki még jobb volt! –mosolygott Gustav. Ekkor a fiúk odaértek a hotelhez. David már várta őket a bejáratnál.

-Szabad megkérdeznem, hol az Istenbe tököltetek idáig? –förmedt rájuk idegesen a menedzser.

-Megmentettük egy kislány életét. –Tom

-És segítettünk a családjának. –Bill. A fiúk bementek a hotelbe, miközben Jost tátott szájjal nézett utánuk. Billék pedig boldogan feküdtek le aludni, azzal a tudattal, hogy a jövőben sokkal többet fognak jótékonykodni, és ha lehet, személyesen. Mert mostmár tudják, milyen jó érzés az, amikor szebbé teszik egy ember életét.