Hótündér

Vastag hóréteg fedte Hamburg emberektől pezsgő utcáit. A nap kövér felhők dunyhái mögé bújt, melyekből folyamatosan szállingóztak a kristálytiszta hópelyhek, hogy a földet csapatokba gyűlve védjék meg a fagytól. Késő januári délután volt. Az emberek hazafelé tartottak a munkából, egymást kerülgették a főtér széles útszakaszán, melyet megannyi üzlet keretezett. Csak annyi időre állt meg némelyikük, míg betért a boltba, vagy vágyakozó pillantásokat vetett a kirakatban álló termékek valamelyikére. Az egész város mozgásban volt, az emberek úgy funkcionáltak benne, mint apró fogaskerekek egy hatalmas gépben. Olyan fogaskerekek, melyek látnak, hallanak, éreznek, és melyekben egy szív dobog.

Csak egyvalaki ült egy helyben a padon. Emily, kinek ölében az mp3-a, egy füzet, egy toll, és egy bekeretezett kép volt. A képről egy fiú nézett vissza rá, arcát fekete raszták keretezték, melyen boldog mosoly ült. A fotóra egy könnycsepp hullott. Emily letörölte könnyeit, majd szipogva rakta fülébe az mp3 fülhallgatóját. A „Die dunkle Seite der Sonne” ment. A lány a fényképre nézett, majd az égre. A keret Bill Kaulitz arcképét fonta körül. Azt a fiúét, akiért Emily minden kincsét megadta volna. Élete legnagyobb álma volt, hogy legalább egyszer a szemébe nézhessen. És nem csak egy fényképre. A lány feje fölött 1 órával ezelőtt összecsaptak a hullámok, szüleivel durván összeveszett, a suliból is sikerült egy rossz jegyet bezsebelnie. A barátok messze vannak, Emilynek elege lett. Fölkapta a lejátszóját, a füzetét, és a Billes képét, majd elviharzott otthonról. Nem zavarta a fagy, a lemenő nap, az idő múlása. Nem akart hazamenni, hiszen tudta, hogy akkor folytatódik minden rossz. Ha viszont itt marad, halálra fagy. „Hogy melyik a rosszabb, arról gondolkodhatok…”-vélte magában. Nem mozdult. Lehunyta szemeit, és hallgatta, ahogy Bill énekel. A fiú hangja hallatán melegség járta át a testét, mintha az élet utolsó adagjait adná ebben a halálos fagyban az énekes. A számok cserélődtek a zenelistában, és mire a lány ismét felnyitotta szemeit, szinte visszacsöppent a valóságba. Beesteledett, az ég már koromfeketén ontotta magából a hópelyheket. Emily ujjai teljesen elgémberedtek, ahogy görcsösen szorították a Billes képet, lábait térdtől lefelé már nem is érezte. A kép volt a lány jelenleg egyetlen, ám legnagyobb kincse. Emily alig tudott mozogni. Tagjait ólomnehéznek érezte (vagy még annak sem), kezdett rajta eluralkodni az álmosság. A lány tudta, hogy már nem sok van hátra. Ereje elhagyta, ahogy Bill hangján keresztül átlépett egy másik világba, ahol csak a fiú van, és ő. Emily utolsó erejével megfogta a tollat, kinyitotta füzetét, és írni kezdett.

„Bárki is találjon rám ha felkel a nap, legyek példa arra, hogyan jár az, akit elhagynak. Akinek csak egy egyszerűnek tűnő kívánsága volt, mely mégsem teljesülhetett soha. Aki csak annyit akart, hogy szeresse az, akit ő. Aki félt a hangos szavaktól, és a fagyba menekült. Aki élni akart, 1000 álmot dédelgetni, nevetni, a barátaival lenni… most mégis meg kellett halnia. Miért ilyen az élet? Érzem, ahogy a vér egyre lassabban áramlik az ereimben. Érte dobogott eddig a szívem, amely –már csak pár perc- már nem fog mozdulni többé. Nem ezt akartam… de mégis boldog vagyok. Mert annak a fiúnak a hangjára csukódik le örökre a szemem, akit a világon a legjobban szerettem. És ha már meg kell halnom, az ő lénye legyen az utolsó dolog, amellyel találkozok a Földön…

Isten vele és veletek!

Emily”

A lány kezéből kiesett a toll. Feje oldalra Billent, szemei ismét lecsukódtak. A lejátszóban még ment a zene, de Emily mindezt már nem hallotta. A Billes kép leesett az öléből a földre, az üveg összetört rajta. Ugyanabban a pillanatban tört darabokra, majd állt meg a lány szíve is. Lelke magasan az égbe szállt, ahonnan örökké óvhatta szeretett fekete hercegét. Ahonnan minden éjjel csókot lehelhetett Bill arcára. Ahol már nem várta őt könny, és fájdalom…

Másnap reggel az emberek sajnálattal teli pillantásokkal méregették a lány holttestét. A körülötte ténykedő rendőrök megtörten olvasták a levelet. A lány sorsa borús volt, mégis boldogan halt meg. Amikor meglátták az összetört Billes képet a földön, a fiú kilétére is fény derült. A nem messze egymás vállán síró szülők mostmár hiába bánták hajdani gorombaságukat. Emily csak ott ült a padon, mint egy szobor, tagjai kőkeményre fagyva. De ha teste már a fagyé is, lelkét nem vehette el senki. Az pedig boldogan nézett le Billre valahol, a fehér felhők kertjéből. A kertből, melyet örökké körbefon a napsugár.