Ne félj a vihartól!

Hatalmas villámlás fénye töltötte be a kicsi magdeburgi szobát. Az ég háborgott, óriási viharfelhők takarták el a holdat és a csillagokat.  Kövér esőcseppek kopogtattak az ablakon, minden villámlás fénye kísérteties árnyakként vetítette a falra a fák nyújtózkodó ágait. Hangos dörgés rázta fel álmából Billt, aki ijedten ült fel ágyában. Reszketve kémlelt körül a szobájában. A térdeit felhúzta, kezeivel a takaró sarkát morzsolgatta.

„Csak egy buta kis vihar…” ismételgette Bill. Nyelt egy nagyot, majd visszafeküdt, nyakig betakarózva. Ekkor ismét egy méretes villámlás fénye járta át a szobát. A fák árnyékaként rémalakok rajzolódtak ki a falon. Bill ijedten bújt a takaró alá. Amint a paplan eltakarta, óriási mennydörgés rázta meg a várost. Szegény Billnek majd kiugrott a szíve. Lemászott az ágyról, és olyan gyorsan szaladt ki a szobájából, ahogyan csak bírták a kis lábai. Meg sem állt a szülei hálószobájáig. Lábujjhegyre állt, hogy elérje a kilincset. Amikor benyitott, szülei békésen aludtak, Billben viszont még mindig tombolt a félelem.

-Anya, anya, szörnyek vannak a szobámban! –rikoltozott Bill. Simone mocorogni kezdett, majd fölült, és egy jókorát ásított.

-Mi az, kicsim? –kérdezte a fiától álmosan.

-Nem tudok aludni a vihartól anya, szörnyek vannak a szobámban, és nagy a zaj! –mondta Bill, miközben odament az anyukája mellé. Kicsi száját lebiggyesztette, és tanácsra várva nézett azzal a hatalmas barna szemeivel a nőre.

-Jaj, életem, szörnyek nem léteznek! –mosolygott Simone, majd az ölébe ültette Billt, és egy puszit adott a homlokára.

-De én akkor sem akarok aludni! –erősködött a fiú.

-És akkor sem fogsz, ha visszakísérlek a szobádba? –Simone

-Nem! –vágta rá Bill harciasan.

-Kicsim, aludni muszáj, különben hogy fogsz nagyra nőni? –mondta kedvesen Simone, majd megsimogatta Bill arcát.

-Hát majd nappal növök! –rikkantotta Bill. Simone elnevette magát.

-Gyere szépen, te kis csacsi, majd mesélek neked egy mesét, rendben? –mondta Simone, majd karjaiba vette a kisfiút, és visszavitte a szobájába.

-De én az összes mesét ismerem! –büszkélkedett Bill.

-Bill… a meséknek nincsen se eleje, se vége, mindig van egy új! –mondta Simone, majd visszafektette az ágyba Billt.

-Anya, te sok mesét tudsz? –kérdezte Bill kíváncsian.

-Igen. –mosolygott rá Simone.

-És ha nagy leszek, én is sok mesét fogok tudni? –kérdezte Bill, reménykedve, gyermeki izgatottsággal.

-Hát persze… nagyon sokat fogsz tudni! –mondta Simone, majd megcsikizte Bill hasát. A fiú felkacagott.

-Anyu, vannak szörnyek? –Bill

-Nincsenek, kicsim. –válaszolt Simone.

-Akkor mik azok az izék a falon, amikor villámlik? –kérdezte a fiú tanácstalanul.

-Az a fáknak az árnyéka. Akkor vetődnek a falra, ahányszor villámlik. –magyarázta Simone.

-De ugye nem bántanak? –Bill

-Jaj, te, azok csak árnyékok! Neked is van árnyékod, amikor délután mész az utcán! –Simone.

-De az nem olyan csúnya, mint azok! –mondta Bill. Simone elnevette magát, és adott egy puszit Bill arcára.

-Viharok mindig vannak, kicsim. De nem kell tőlük félni. Mert minden vihar után kisüt a nap. –mosolygott Simone.

-Tényleg? -Bill

-Igen. De most már késő van. Megnézem a bátyád, jó éjt! –Simone.

-De várj! Azt mondtad, mesélsz majd! –Bill

-Oh, tényleg! Na, akkor majd mindjárt! –Simone

-Oké! –mosolygott Bill. „Tom biztosan alszik” – gondolta. Simone 2 perc múlva vissza is tért.

-Tom úgy alszik, mint a bunda. –mondta.

-Nem volt nehéz kitalálnom! –mosolygott Bill.

-Elhiszem! –mondta Simone, majd leült az ágy szélére.

-Nos, akkor mesélsz? –kérdezte Bill bociszemekkel.

-Persze… Volt egy fiú. Vékony volt, törékeny, és kicsi. –kezdte Simone.

-Ki az? –kérdezte Bill.

-Pssszt! Csak figyelj, és hallgasd. –Simone.

-Oké! –mosolygott Bill, majd tágra nyílt szemekkel figyelt.

-Ez a kisfiú más akart lenni, mint a többiek. Tudta, hogy különleges, de ezt ki akarta mutatni. Világgá akarta kürtölni, hogy ő sokkal értékesebb ember, mint amilyennek a többiek gondolják.

-Pókember? –kérdezte Bill. Simone felnevetett.

-Majd megtudod. Csak figyeld a mesét… A kisfiúnak nagy álmai voltak, emiatt páran ki is nevették, miszerint egy magafajta semmirekellő sose jut sehová. –folytatta Simone.

-De miért gondolták róla ezt? –kérdezte Bill.

-Mert az emberek néha gonoszak, tudod? –Simone

-De miért? –Bill

-Majd ha idősebb leszel, megtapasztalod. –Simone

-De én nem akarom megtapasztalni… -Bill

-Bill… azt, hogy hogyan állnak hozzád, nem te döntöd el. Az viszont a te kezedben van, hogyan viszonyulsz a világhoz. Ha hiszel magadban, és küzdesz az álmaidért, akkor nem érnek nagy meglepetések. Mint ahogy a kisfiút sem a mesében… -Simone.

-Tényleg, mi történt vele? –kérdezte kíváncsian Bill.

-A kisfiú gondolt egy nagyot, és elkezdett írni. Nagyon sokat írni. Amit pedig leírt, megpróbálta elénekelni. Muzikális gyerek volt, zenére kelt, és aludt el. Szeretett volna ő is nagy színpadon állni, hogy egy szép napon majd neki tapsoljon több ezer ember… -Simone.

-Tényleg? Az tök jó! –Bill

-Igen! A pici fiú testvére szintén szerette a zenét, de ő a hangszereket kedvelte jobban. Aztán amikor ő is megtalálta a maga útját, szintén zenélni kezdett. A testvérpár mindenben támogatta egymást, és rájöttek, hogy együtt milyen sokra képesek. –Simone

-Ez igaz, mi Tommal a múltkor ketten megettünk 3 táblacsokit! –mondta büszkén Bill.

-Az igen! Gondolom fájt is a hasatok utána… -Simone

-Igen, de csak egy picit! De mi történt a kisfiúval? –Bill

-A kisfiú keményen dolgozott, sokat énekelt, és írt, hogy valóra válhasson az álma. Tudta, hogyha ölbe tett kézzel ül, akkor nem fog semmi se változni. A fiú pedig változást akart… -Simone.

-És változott valami? –kérdezte Bill érdeklődve.

-Igen, igen, de még mennyi minden… a kisfiúból énekes lett, a testvéréből pedig szintén híres zenész. Bejárták az egész világot, olyanok voltak, mint a régi kalandorok, csak nem hajóval közlekedtek. A fiúnak addig kevés barátja volt, ám ez megváltozott. Sok-sok ember tudta a nevét, és nagyon szerették! A kisfiúból igazi zenész lett, és már nem csak a szülei tapsolták meg, hanem rengeteg ember. Sikeres lett, és elérte a céljait. A kisfiúból felnőtt ember lett, és megtanulta, hogy bizony semmi sem lehetetlen, főleg akkor nem, ha teszünk is valamit az álmainkért… tudod? –mosolygott Simone.

-Hűha! És a kisfiú boldog volt? –Bill.

-Igen, nagyon boldog volt, mert a valóságban is élhette azt az életet, melyet megálmodott magának. –Simone.

-Anya! Ki ez a fiú? –kérdezte Bill, hiszen nagyon furdalta már a kíváncsiság. Irigyelte a fiút, aki merész volt, és elérte a céljait.

-Nos, kicsim… erre majd az idő fog választ adni. És te. –mondta Simone, majd megsimogatta Bill arcát.

-De anya, én nem tudom! Holnap megmondod? –kíváncsiskodott Bill.

-Bill… tudod az életben vannak olyan kérdések, melyekre saját magunknak kell megmondani a választ. Most még kicsi vagy, nem sokat fogsz fel a világból, de amint nagyobb leszel, annál több dolgot értesz majd meg. –magyarázta Simone.

-Szóval ha nagy leszek, okos leszek? –Bill

-Hááát… így is mondhatjuk. –Simone

-Anya! Mikor leszek nagy? –kérdezte Bill türelmetlenül.

-Amikor úgy fogsz gondolkodni, mint egy felnőtt. –Simone.

-Az holnap lesz? –kérdezte Bill. Simone felnevetett.

-Mindennek eljön majd az ideje, kicsim. Hogyha te is nagyon akarod. –Simone.

-Mint a kisfiúnak a mesében? –kérdezte Bill.

-Pontosan. –Simone.

-Az jó lesz! Anyu… neked mi a célod? –kérdezte Bill.

-Nekem az a célom, hogy te és Tom boldogok legyetek. –mosolygott Simone.

-Akkor ügyes vagy, mert azok vagyunk! –mondta Bill, majd adott egy puszit Simone-nak.

-Nos, akkor én is boldog vagyok! –Simone.

-Anya…

-Igen?

-Mikor kell célokat kitűzni? –Bill.

-Hááát… akkor, amikor úgy érzed, szükséged van egy dologra, amely motivál. Amit te nagyon szeretnél. –Simone.

-Én az a kisfiú szeretnék lenni a meséből! –mondta Bill csillogó szemekkel.

-Minden rajtad áll, kicsim! De most már ideje aludnod… –mondta Simone, majd betakargatta Billt.

-Oké. Jó éjt, szép álmokat! –mondta Bill, majd lehunyta a szemeit.

-Neked is, kicsim! Aludj jól! –mondta Simone, majd egy puszit nyomott Bill arcára. Amikor az ágyról fölállt, akkor vette észre, hogy a vihar csúnyábbik fele elmúlt. Már nem áramlottak hatalmas villámok az égen, és eltűnt a mennydörgés is. Csak az eső cseppjei kopogtak kitartóan az ablakon. Ezüst függönynek hatott a zivatar, amikor a szél feltámadt, és játszott az esőcseppekkel. Simone vett még egy pillantást az édesen szuszogó Billre, majd ő is elment aludni.

Ma:

Hosszú, hosszú évek teltek el az imént elmesélt történet óta. Amely mára a feledés homályába merült. Vagy mégsem? Késő éjjel volt. Villámok cikáztak az égen, és mennydörgött. Az eső pedig úgy esett, mintha dézsából öntenék. Bill Kaulitz-t fölverte álmából a vihar. De most már nem a kicsi, óvodás korú Bill kémlelt körbe a szobában. Hanem a felnőtt Bill. A két ember egy és ugyanaz, mégis mások voltak. A mai Bill egy zenész. Egy sztár. Aki mindent elért, amit akart. Amikor ismét egy villám fényes ágai keretezték a felhőket, és a fák árnyékai a falra vetődtek, Billben egyszerre felébredtek az emlékek. Ismerős volt neki a helyzet. De hát nem csoda: amikor kisfiú volt, ugyanígy riadt fel az éjszaka közepén. De mi is volt még akkor? A mese… oh, igen. Bill elgondolkodott azon a múltbéli estén… és minden világossá vált számára. Amit hosszú ideig találgatott gyermekként, arra most kapott választ. Nagyon régen, abban a mesében, a kisfiú nem egy szuperhős volt… csupán ő. Simone azért mesélte el neki mindezt akkoriban, hogy megtanulja, sose féljen semmitől, ha van egy célja, amit el szeretne érni. Bill akkoriban azt kívánta, bárcsak egy kicsit is olyan lehetne, akár az a kisfiú… most rájött, hogy ő maga a mese főszereplője. Boldog felnőtt vált belőle? Igen. „csak hulla fáradt…” –gondolta Bill. Elfészkelte magát az ágyban, és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy ez a „rejtély” is megoldódott. Amint oldalra fordult, dörgött egy nagyot az ég. Billnek eszébe jutottak anyja szavai:

„Viharok mindig vannak. De nem kell tőlük félni. Mert minden vihar után kisüt a nap…!”

Billt tehát már nem zavarta a kinti égi harc. Lehunyta szemeit, majd elnyomta az álom.