Csak miatta?!?!

Mindig is arról álmodtam, hogy én fogom őt meghódítani. Hogy én leszek neki a nagy Ő, hogy engem fog szeretni a legjobban, hogy mi ketten leszünk a legboldogabbak a földön és hogy örökké velem fog maradni.

Már évekkel ezelőtt róla álmodtam. Mikor először a színpadra lépett... már akkor tudtam, ő kell nekem és meg is fogom szerezni magamnak, akármibe is kerül. Róla álmodtam nap, mint nap, mindig minden gondolatom rá terelődött. Mindent tudtam róla, többet, mint bárki más, állandóan kerestem a közelségét; elmentem minden egyes koncertjére és gyakran egy kis csalással a VIP részlegre is bejutottam. Fel sem tudom sorolni, hány ilyen élményem volt! Mint egy fanatikus rajongó, úgy viselkedtem. Pedig nem voltam az, csak szerelmes. A bandát nem igazán szerettem, épphogy csak egy-két számukat hallgattam meg. A koncertekre is csak miatta mentem el, semmi másért. Nem a sztárt láttam benne, csak egy egyszerű, hétköznapi srácot, ’ki azonnal levett a lábamról.

És hogy mit szerettem benne?

Gyakorlatilag mindent. A raszta haját, a bő ruháit, a jobbnál jobb sapkáit, a laza stílusát, a humorát, a kemény beszólásait, a szexi felsőtestét, a csábos mosolyát, az ezüst piercingjét a bal szája sarkában, a meleg, mosolygós, mélybarna szemeit, mely mindig csillog, azt, ahogy gitározik, ahogy beszél, a hangját, mindent. Akárhányszor ránéztem, mindig elolvadtam.

Teljesen belé zúgtam.

Egyetlenegy dolog volt, amit utáltam benne: az, hogy ő csak az egyéjszakás kalandokat kedveli, hogy minden este más lánnyal hempereg az ágyban. De ez se igazán izgatott. „Úgyis megszerzem magamnak és engem sosem fog dobni!” - mondogattam mindig.

Négy éve fülig szerelmes vagyok belé, követem őt mindenhová, ahová csak tudom; figyelem a lépéseit, minden kép megvan, minden információt tudok róla.

Csak miatta mentem abba az iskolába. Semmi másért.

17 éves voltam akkor. Fogtam magam, összepakoltam a cuccaim és irány az iskola. Anyuék persze nem örültek neki. Szerintük teljesen megőrültem, hogy nem létezik más számomra, csak Ő.

Egy hét múlva már ott töltöttem napjaim, ahová Tom Kaulitz járt. Az első hét azzal telt, hogy barátokat szereztem magamnak. Már az első nap sikerült beilleszkednem. Innentől kezdve más nem érdekelt, csak Ő. Olvadozva figyeltem, amikor csak tudtam, közel kerültem hozzá. Például az ebédlőben is mindig az ő asztala melletti asztalhoz ültem. Hiába...

Eltelt egy hónap, de még mindig nem mutatta annak jelét, hogy érdekelném őt, még mindig nem történt semmi.

Bosszankodva ültem egy hétvégén a szobámban az ágyon, s gondolkodtam, hogyan is hívhatnám fel magamra a figyelmét. Nem kellett sokáig agyalnom, pillanatok alatt kieszeltem egy tervet.

Hétfő reggel egy farmer miniszoknyában, egy mélyen kivágott felsőben és persze az elmaradhatatlan smink és ékszerek társaságában jelentem meg. Úgy néztem ki, mint az iskola fő k*vája. Igen, tudom, nem ezt volt rám a jellemző, de Tom teljesen elcsavarta az eszem, és én mindent megtettem azért, hogy megkaparinthassam magamnak.

Órák után épp csuktam be a szekrényem ajtaját, amikor egy Tomba ütköztem. Felnéztem rá, a vigyorgó arcába, s elpirultam.

- Szia. – köszönt.

- Szia. – köszöntem én is.

- Te új vagy, igaz?

- Igen. – feleltem – Jó hogy egy hónap után feltűnt – tettem hozzá, persze csak gondolatban.

- Már az érkezésedkor kiszúrtalak magamnak. – vigyorogva mért végig, majd tekintete az arcomon állapodott meg. Látva a meglepődött arcomat, hozzátette – Úgy értem, hogy észrevettem, hogy új vagy.

- Vagy úgy. – indultunk el. Némán sétáltunk egymás mellett. Lépteink visszhangot vertek az iskola folyosóján. Már leértünk a lépcsőn, a bejárati ajtó előtt álltunk, mikor Tom megszólalt.

- Holnap délután találkozunk?

Jól hallottam? Találkozóra hív? Te uramisten! Ez komoly? Most álmodom vagy ez tényleg a valóság?

- Ez egy randi lenne? – akaratlanul is, de feltettem a kérdést.

- Nevezhetjük annak is. – kacsintott – Szóval? Holnap délután 3 óra megfelel?

- Tökéletesen. – mosolyogtam rá.

- Rendben. – kaján vigyor jelent meg az arcán – Akkor a suli előtt várlak. Szia. – egy puszit nyomott az arcomra, és elviharzott.

Megsemmisülten álltam az ajtóban. Talán percek teltek el így, mire észbe kaptam. Vigyorogva léptem ki az ajtón. „Holnap randi Tom Kaulitz-cal!” – járt folyton az agyamban. Mintha csak egy álom lenne. Évek óta vártam erre a pillanatra, hogy elhívjon és voilá! Most végre való válik mindez!

Egész délután vigyorogtam össze-vissza. Boldogság töltött el teljes mértékben. Még az sem rontotta el az idilli pillanatot, amikor anyám kiabálni kezdett velem, hogy ideje lenne tanulni és aztán rám vágta az ajtót. Pff... Szülők. Csak a tanulás, a tanulás és a tanulás. És hol marad a szabadidő? Tény, hogy nem voltak valami fényesek a jegyeim, de még csak év eleje van!

Az egész nap azzal voltam elfoglalva, hogy holnap milyen ruha legyen rajtam. Órákon keresztül válogattam a ruháimat, mire végre rátaláltam a megfelelőre! És ahogy telt az idő, annál jobban alig bírtam magammal.

Másnap reggel boldogan léptem be az iskola kapuin. Egész nap letörölhetetlen vigyor ült az arcomon. Hamar eltelt az első, a második, a harmadik óra és így szép sorjában az összes többi is. Baromi hamar eljött a délután 3 óra. Azon kaptam magam, hogy Tommal céltalanul bolyongunk az utakon. Mindenféléről beszélgettünk, szórakoztunk, na és persze nevettünk. Mintha ezer éve ismertük volna egymást.

Nagyon hamar elrepült az idő. Este hét felé járhatott, mikor ezt észre is vettük.

- Te, mennyi az idő? – fordultam Tom felé, s beleittam a kólámba.

- Öööö... – vette elő a telefonját a zsebéből – Jesszus, már hét óra!

- Mi van? – néztem rá ijedten – Basszus! – álltam fel, s a cuccaim után kapkodtam – Anyám ki fog nyírni! Nem szóltam neki, hogy nem megyek suli után haza! Ó, hogy a fene vinnél el. – a hátamra kaptam a táskám és indultam is.

- Várjál, hazakísérlek! – felelte, s utánam rohant.

Nem laktam messze ettől a kávézótól, ahol voltunk, így viszonylag hamar megérkeztünk. Vagy csak azért, mert megint múlattuk az időt?

- Hát akkor... szia. – köszöntem el tőle az ajtóban állva, s nyitottam is volna ki az ajtót, hogy bemenjek, de megragadta a kezemet és magához húzott. Mogyoróbarna szemeivel mélyen az én íriszembe nézett, s mintha próbált volna valamit kiolvasni belőlük. Tekintete az ajkaim és a szemeim között cikázott, majd a számon állapodott meg. Remegni kezdtek a végtagjaim, s ha Tom nem fogott volna, biztos elesek. Lassan közeledni kezdtek ajkai, majd pár pillanat múlva összeért az enyémmel. Valami bizsergető érzés töltött el, valami kellemes, valami olyan, ’mit ezelőtt még sosem éreztem és melyre már évek óta vágytam.

Csak pár másodperc volt az egész, mégis, mintha percekig tartott volna.

Elengedett, kezei lecsúsztak derekamról.

- Szia. – mosolyogott rám, s hazafelé vette az irányt.

Még percekig, sokkoltan álltam az ajtóban, végül megfordultam, és bementem a lakásba, ahol anya egyből belekezdett egy alapos fejmosásba.

Attól a naptól kezdve, mikor Tom először megcsókolt, minden úgy alakult, ahogy én szerettem volna. Tommal járni kezdtem. Végre beteljesült az álmom, melyre már oly régóta vágytam. Minden napomat vele töltöttem, boldog voltam. Alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, s minden szünetben nyaljuk-faljuk egymást mindenki előtt. Hihetetlenül jó érzés töltött el, mikor Tommal a folyosó közepén elkezdtünk smárolni, s féltékenyen néztek ránk más lányok. Azzal, hogy járni kezdtem vele, teljesen megváltoztam. Az iskola egyik fő r*bancává váltam, szinte minden tantárgyból bukásra álltam, keményen beszólongattam a tanároknak, anyuval rendesen összebalhéztam és még a barátaim is lecserélődtek. Én is az iskola nagy arcai közé tartoztam. És ez engem mind nem is érdekelt, mert csak az volt a fontos, hogy Tommal Kaulitz-cal legyek.

Ez egészen addig tartott, míg egyszer Tom el nem hívott magához...

Nem tudom miért, de kicsit tartottam ettől az egésztől. Pedig biztos nem volt hátsó szándéka. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy csak a testvérének akar bemutatni. Hiába szokott velünk lógni, eddig még nem volt alkalmam megismerni őt.

Egy kis házban lakott Billel. Nem a sajátjuk volt, mert a szülei is itt éltek, csak most éppenséggel külföldön dolgoztak.

Mikor beléptünk a lakásba, a fiatalabbik Kaulitz sietősen távozott az ajtón. Akkor nem a testvérének akar bemutatni – gondoltam.

Az órák teltek és Tommal remekül szórakoztunk. Az ágyon feküdtünk és a gyerekkori képeiket nézegettük, miközben jobbnál jobb sztorikat meséltünk egymásnak. A legjobban az tetszett, mikor mesélte, hogy Bill kiskorában elvette tőle az autóját és ő ezért teniszütővel kezdte el kergette. Hát ez nagyon mókás volt!

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Tom rajtam fekszik, s apró puszikkal halmoz el. Aztán nyelve lassan átcsúszott a számba és heves csók-csatába kezdtünk. Éreztem, ahogy keze becsúszik a pólóm alá, s ahogy megszabadít a felesleges ruhadarabtól. Már akkor le kellett volna állítanom, amikor keze elkalandozott a felsőm alatt. De nem tettem. Hiba volt.

A ruhák hihetetlen gyorsasággal tűntek el rólunk, a levegő izzott körülöttünk, mohón téptük egymás ajkait, még többet és még többet akartunk egymástól. Testünk egybeforrt, a forróságtól égett.

Percekkel később lihegve feküdtünk az ágyon egymás mellett. Hozzábújtam Tomhoz. El se hittem, hogy lefeküdtem vele. Normális esetben nem tettem volna meg. De akkor, ott, azokban a pillanatokban úgy éreztem, meg kell tennem. Nem én irányítottam magam, nem voltam teljesen önmagam.

Mosolyogva fúrtam a fejem a mellkasába, s hallgattam szíve ütemes dobogását. Azon tanakodtam, vajon mi fog következni ezután? Mi lesz most velünk? Mi lesz holnap? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el...

Másnap az óra csörgésére keltem. Nem csörgött az sokáig, valaki rácsapott és ettől elhalkult. Lassan megfordultam az ágyban és láttam, amint Tom kapkodja magára a ruháit. Ez mégis mi a fészkes fenét csinál...? – kérdeztem, persze csak magamban.

Értetlenül figyeltem minden mozdulatát, vártam, hogy szóljon valamit, de nem. Csak némán öltözött tovább, arca semleges, kifejezéstelen volt. Szívem egyre gyorsabban vert, s egy kérdést próbáltam összerakni magamban, de az izgalomtól nem mertem.

- Hová mész? – tettem fel mégis a legegyszerűbben a kérdést.

- El. – hangzott az egyszerű válasz. Hangja nyugodt volt, de volt benne valami más is.

- Ezt hogy érted?

- Hát pont úgy! – nézett rám. Rezzenéstelen arccal bámult engem. Mélyen a szemébe néztem, de nem tudtam kiolvasni belőlük semmit. – El... – felelte újból, és tovább öltözködött.

A sírás mardosta a torkomat.

- De nem mehetsz el! – emeltem fel a hangom, és éreztem, egy könnycsepp folyik le arcomon. Egyből letöröltem. Nem akartam sírni... Nem akartam előtte sírni...

- Ó, dehogyisnem! – ördögien felnevetett – Már miért is ne mehetnék? Hisz megkaptam, amit akartam. Nincs már rád szükségem! – felhúzta a cipzárja pulcsiját, s az ajtóhoz lépett. Lenyomta a kilincset, de mielőtt végleg távozott volna, visszanézett és csak ennyit mondott – Öltözz fel és tűnj el! – azzal végleg becsukta az ajtót.

Kilépett az életemből. Örökre távozott. Elment.

Könnycseppek gördültek le az arcomon, mely a végén már sírásba torkollott. Azt vártam, hogy nevetve visszajön, és azt mondja, ez csak egy vicc volt. De nem! Nem történt semmi. Nem jött vissza. Hátradőltem az ágyon és keservesen folyattam a könnyeim. Miért? Miért tette ezt? Miért hittem én abban, hogy meg fogom hódítani?! Tudhattam volna, hogy Tom sosem változik, hogy az ő szívét, ami jégből van, sohasem lehet megtörni! Miért kellett álomba ringatnom magam? Hogy lehettem ekkora hülye?! Átkozhatom magam életem végéig, mert hittem a csábításának, a kedves szavainak, a csillogó és ártatlan szemeinek, elhittem azt, amit hinni akartam! A saját csapdámba estem bele! Gondolhattam volna, hogy velem is azt teszi, amit minden lánnyal! Hisz én is csak egy vagyok a sok közül! Nincs bennem semmi olyan, ami a többi csajban ne lett volna meg! És ki lettem én? Ki?! Én, a jó, a kedves, az aranyos, a segítőkész kislányból egy olcsó, senkiházi, beképzelt, szívtelen k*rva lettem! Anyámmal, az egyetlen olyan emberrel, akiben bízhattam, aki mellettem állt mindig, aki segített, ha baj volt, most összevesztünk, de olyannyira, hogy már nem is szólunk egymáshoz! A barátaim, akiket szereztem, akiket otthagytam az előző városban ahol éltem, most mind elveszítettem őket! Nem maradt már senki, akivel megbeszélhetném a problémáimat, akivel elmehetnék sétálni, moziba vagy akárhová! És mindezt csak miatta?! Mindezt csak Tom Kaulitz miatt?! Normális vagyok én?! Mindent feladtam, teljesen megváltoztam, csak azért, hogy őt megkaparinthassam?! Azt, akit 4 éven át akartam, végül elértem, és most eldobott?! Igen! Mindent megtettem, hogy megszerezzem magamnak! És már bánom... Ha nem... Ha nem hagyom, hogy beetessem magammal azt, hogy Tom az enyém lesz mindörökké akkor nem történik meg ez! De hagytam és nincs már mit tenni! Szívem darabokra hullott, mert elment, mert hagytam elmenni, mert hagytam, hogy elhiggyek mindent! Összetörtem, mert megbántottam olyanokat, akiket szerettem, akik fontosak voltak nekem. A lelkiismeretem örökké üldözni fog, nem fog szabadulni hagyni! És ezt csak is miatta!!!

És most... Most, hogy itt állok egy ház tetején, belátom, hogy hiba volt minden... Hiba volt ezt tennem... És belátom, hogy menekülök az érzéseim elől, hogy félek, mert nem tudom mi lesz velem ezek után... Sosem hittem volna, hogy egyszer pont miatta fogok itt állni, pont miatta fogok szenvedni... Egyedül maradtam... De mit is érdekel ez engem? – teszem fel magamban a kérdést, s elszörnyülködve nézek magara. Ez már rég nem én vagyok, és sohasem leszek az, aki voltam.

Keservesen felnevetek. Teljesen megőrültem! Ki a fene lettem, mi lett belőlem, hol az igazi énem? Hol van az a kedves, aranyos lány, aki voltam? Tudom, hogy most egy szívtelen dög vagyok, aki csak a saját érdekeit veszi figyelembe, de hol van az, aki mindig is voltam?!

Egy forró, könnycsepp gördül le arcomon, le a mélybe... Egy őszinte könnycsepp... Be kell látnom, ez lettem én... Egy beképzelt csaj....

Mindig is azt hittem a szerelem a legfontosabb a világon... De nem... Most már tudom: Többet ér egy baráti kézfogás, mint száz hazug szerelmi vallomás...

Lenézek a mélybe... Csábítóan nézz vissza rám a sötétség... Csalogat, hívogat... Csak egy lépés... Csak egy lépés lenne, s mindennek véget vetnék... Az égre nézek, se egy „Meg tudsz nekem bocsátani?” kérdést suttogok. Lehunyom szemeim, és nagyot szippantok a levegőből... Utoljára... Széttárom karjaim, és levetem magam a mélybe... Zuhanok, szinte szárnyalok... Hát mégis megettem.... Csak miatta....

Ó, Tom, ha tudnád, mit adtam fel miattad, csak is miattad!

Gyűlöllek Tom Kaulitz! Érted?! Gyűlöllek!