-Gyere, ne maradj le! –mondta Bill, majd megfogta a kezem, és úgy siettünk fel a lépcsőn. Késő éjszaka volt, mégis úgy éreztük, mintha nappal lenne. Bennünk legalábbis az volt. Amint fölértünk az ajtóhoz, Bill gyorsan előhalászta a kulcsot, majd kinyitotta. Én közben belekaroltam, és figyeltem, ahogy elfordítja a kulcsot a zárban. Az ajtó kinyílt, majd bementünk. Az ablakon szűrődött be egy kicsi fény, melyben csak egymás körvonalait tudtuk kivenni. Szorosan fogtam Bill karját, nehogy elveszítsem a sötétben. Bill bezárta az ajtót, majd karjai a derekam köré fonódtak.
-Szeretlek! –súgtam a fülébe.
-Én is téged! –válaszolt, majd megéreztem puha ajkait a számon. Magához szorított, és olyan szenvedélyesen csókolt, hogy azt hittem, beleolvadok a karjaiba. Szinte eggyé vált a testünk, úgy össze voltunk simulva. Őrülten be voltunk gerjedve egymásra. Pedig csak egy napja, hogy találkoztunk. Csak egy délelőtt óta ismerjük egymást. Folyamatosan rajta volt a szemem… míg észre nem vett. Rám mosolygott, miközben aláírta a papírt, melyet eléraktam. A tekintetében volt valami más… valami megfoghatatlan. Amikor befejezte a dedikálást rámkacsintott, majd beszállt a turnébuszba. Ezután vettem észre, hogy a neve mellett egy hotel neve, egy időpont, és egy szobaszám van. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik, de belementem. Pedig egyáltalán nem vagyok az az egyéjszakás típus. De megtettem. Mert őrülten szerettem, és rajta kívül nem vágytam másra. És most itt vagyunk egy hotelszobában, csak mi ketten. Alig látom, csak érzem a meleg érintését, a csókjait a nyakamon. A bőrömet megcsapta a szoba hűvös levegője, amikor Bill levette rólam a felsőm. De csak addig fáztam, amíg újra át nem ölelt. Hátrébb léptem, mire az utcáról beszűrődő fények végre megvilágították az arcát. Szemeiben csak úgy égett a vágy, ahogy nézett le rám. Ajkai szétnyíltak, kezével végigsimította az arcomat. 
-Akarod… Josefine? –kérdezte tőlem lágy hangon.
-Igen… -csak ennyit tudtam kinyögni. Szinte lefegyverzett a kisugárzása. Elégedett mosoly jelent meg az arcán.Fél percen belül megszabadultunk az összes rajtunk levő ruhától, majd az ágyon kötöttünk ki. Bill rajtam feküdt, kezével végigsimította a combomat, és rákérdezett:
-Nem félsz?
Csodálkozva néztem rá.
-Mitől kéne?
-A reggeltől. –mondta Bill. Tudtam, hogy a turnéra érti. Reggel ők mennek tovább. De én nem akartam a jövőre gondolni. A jelent akartam. És őt.
-Csak akkor gondolok a reggelre, amikor az eljön. –mondtam neki, majd adtam 1 puszit az arcára. Bill elmosolyodott, majd megcsókolt.
-Akkor ez most a mi éjszakánk. –mondta Bill halkan. Bólintottam. A szívem csak úgy zakatolt, amikor a testünk összesimult, és hanyatt dőltünk a párnák közé. A levegő felforrósodott körülöttünk, mely elnyelte minden kéjes sóhajunkat.
Bill tudta, mi kell egy nőnek. Csodálatos volt.
Amikor vége lett a dolognak, zihálva dőltünk a párnára, egymásba kapaszkodva. Betakaróztunk, fejem a mellkasára tettem. Bill adott egy puszit a homlokomra.
-Reggel mikor kell kelned? –kérdeztem tőle.
-6 körül, de már beállítottam az ébresztőm, mielőtt ideértem. –mondta. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak pár óráig lehetünk még együtt. Nem akartam, hogy vége legyen. Legszívesebben sírtam volna, de nem akartam ezzel mindezt elrontani. Szorosan megöleltem.
-Nem akarom, hogy elmenj! –fakadtam ki, és úgy szorítottam magamhoz, mint egy kisgyerek a kedvenc játékát. Bill is megölelt, megpuszilta a vállamat, és azt mondta:
-Én sem akarom… de most aludjunk. Mindjárt kelnünk kell… -mondta. Hallatszott a hangján, hogy ő sem várja a reggelt.
-Rendben… jó éjt!
-Jó éjt Josefine! –mondta. Elfészkeltem magam a karjaiban, majd mindkettőnket elnyomott az álom.

Reggel
Amikor felnyitottam a szememet, Bill felsőteste helyett a paplant találtam magam alatt. Egyből az jutott eszembe, hogy elment, köszönés nélkül. Ijedten ültem föl, miközben magamra kaptam a takarót. Nem kellett őt sokáig kutatni, az ágy mellett pakolt a táskájába.
-Jó reggelt, Schatz! –mosolygott rám édesen, majd felmászott az ágyra, és adott egy puszit az arcomra.
-Jó reggelt! –mondtam, majd megöleltem. A parfümje illata nagyon kellemes volt, egyszerűen alig bírtam elmozdulni a nyaka mellől.
-Tíz percem van… -mondta Bill halkan, miután kibontakoztunk az ölelésből. Tekintetében észrevettem a bánatot. Ezt egyrészt jó jelnek vettem, mert ezekszerint tényleg ért neki valamit ez az éjszaka. Másrészt rossznak, hiszen tudtam, hogy az ő szomorú tekintete egyben az enyémet is tükrözi. Lehajtottam a fejem, és éreztem, ahogy néhány könnycsepp legördül az arcomon.
-Hééé… Josefine! –szólt, majd végigsimított a karomon.
-Bill… látni foglak valaha? –kérdeztem tőle reményvesztetten. Gondoltam, majd valami hülye szöveggel lerendezi a dolgot, és többet az életbe nem futunk össze. De nem így lett. Bill elkezdett matatni a nyakánál, majd a következő pillanatban már egy nyaklánc volt a kezében.
-Ezt a nyakláncot a karrierünk kezdete óta hordom. Csak nagyon ritkán veszem le. –mesélte, majd megfogta a kezemet, felfelé fordította a tenyerem, és belecsúsztatta a láncot. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Bill, én ezt nem… -kezdtem, de a szavamba vágott.
-Legyen ez az én ígéretem. Hogy visszajövök hozzád. –mondta. Elkerekedett szemekkel bámultam rá. Komolyan képes lenne ekkora áldozatot hozni?
-Te megőrültél… -mondtam elképedve. Néztem a láncot a kezemben, és nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy ezt csinálja. Bill felnevetett.
-Add csak ide! –mondta, majd kivette a láncot a kezemből. Odamászott mögém, és a nyakamba akasztotta az ékszert.
-Bill, ez… -mondtam volna a szokásos „nem fogadhatom el” szöveget, de megakadt bennem a szó, amikor hátulról átölelt.
-Vigyázol majd rá, Josefine? –súgta a fülembe. Megfordultam és ránéztem.
-Igen… -mondtam halkan. Megbabonázott az a kisugárzás, ami áradt belőle, valamint a tudat, hogy megbízik bennem. Egyszerre karoltuk át egymást, hogy egy újabb csókban forrjunk össze. Megremegtem, amikor ajkai hozzámértek, és amikor szorosan magához húzott. Gondolataimban rögtön leperegtek a tegnap este történtek. Nem akartam őt elengedni. A történtek után, még jobban ragaszkodtam hozzá. Megöleltük egymást, és így is maradtunk percekig. Fejem a vállán nyugodott, ő pedig a hátamat simogatta. Csak ültünk ott egymás karjaiban, csendben, mintha megállt volna az idő. Azelőtt annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy teljesen belezavarodtam mindenbe, de amikor Bill ott volt mellettem, lenyugodtam. Aztán megcsörrent a telefon. Bill húzta a száját. Kibontakoztunk az ölelésből, majd odament az asztalhoz, és fölvette a telefont.
-Rendben, mindjárt megyek. –mondta, majd letette. Szomorúan sóhajtott.
-Menned kell… igaz? –kérdeztem tőle, de kár volt ezt feltennem, hiszen a válasz egyértelmű volt.
-Igen… -mondta Bill.
-Lemegyek veled, oké? –kérdeztem tőle, majd a ruháim után nyúltam.
-Rendben. –mondta, majd elrakta a telefonját, és a kisebb dolgait a táskájába. Én 2 perc alatt felöltöztem. Végül ott álltunk az ajtó mellett, menetkészen.
-Meddig tart az amerikai turnétok? –kérdeztem.
-3 hónapig. Azután jövünk ide vissza. –válaszolt Bill.
-És hogy foglak megtalálni? Nem adod meg a mailcímedet legalább?
-Nem lehet… biztonsági okok miatt. De amikor eljut hozzád, hogy Németországban lesz koncertünk, akkor mindig ide gyere. Mert akkor itt fogjuk tölteni az éjszakákat, majd ráveszem Davidet. És itt majd megtaláljuk egymást. –mondta, majd bátorítóan rámmosolygott.
-Rendben… de ugye nem fogod mással is azt csinálni, mint velem? –kérdeztem tőle. Nem bírtam ezt a kérdést magamban tartani. Bármennyire ő volt a mindenem, még alig ismerem. Ki tudja… ma még engem ölel, holnap pedig már valaki mással tölti az éjszakát.
-Dehogyis… de hát miért feltételezel rólam ilyet? –kérdezte. Láttam rajta, hogy elbizonytalanodik.
-Csak biztos akarok lenni abban, hogy megbízhatok benned. –válaszoltam.
-Ez nem elég? –kérdezte, majd a nyakamban függő láncra nézett. Ekkor gondoltam bele, hogy hiba volt rosszat feltételeznem róla. Ekkor Billnek ismét megcsörrent a telefonja. Mérgesen nyúlt utána.
-Mi van már? –mondta a telefonba ingerülten.
-Az, hogy gyere le, rád vár mindenki! –hallatszott a válasz a vonal másik végéből.
-Megyek már… -mondta Bill, majd letette. Tudtam, hogy mostmár nem tarthatom fel. Szavak helyett a nyakába ugrottam, és szorosan öleltem magamhoz.
-Szeretlek! Gyere majd vissza! –mondtam neki.
-Én is! És visszajövök majd, ne aggódj! –mondta, majd mosolyogva simogatta meg az arcom. Letörölt egy kósza könnycseppet, mely az utolsó 24 óra emlékére hagyta el a szememet. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait még egy utolsó csók erejéig. Mosolyogva hajtotta le a fejét hozzám, és megcsókolt. Még utoljára…
Amikor ajkaink eltávolodtak egymástól, kinyitotta az ajtót. Csöndben mentem le mellette a lépcsőn. Nem fogtuk meg egymás kezét, nehogy meglássák. Aztán leértünk a –még csukott- bejárati ajtóhoz.
-Most mennem kell. –fordult felém Bill.
-Menj csak… -mosolyogtam rá.
-Akkor… majd találkozunk… igaz? –kérdezte.
-Persze. Én itt leszek, ha te is. –mondtam.
-Én itt leszek. –mosolygott.
-Én pedig várni foglak. –válaszoltam. Bill körülnézett. Túl sokan voltak a teremben ahhoz, hogy puszit adjon, pedig már javában hajolt felém. Ehelyett vett még rám egy pillantást, rámkacsintott, majd kinyitotta az ajtót. Rajongók tucatjai álltak már ott. Szinte megvakított a sok vaku villanása. Tom, Georg és Gustav már kint álltak a kocsinál. Bill adott 1-2 autogrammot, majd elindult az autó felé. Én ott álltam a hotel bejáratánál, és néztem, ahogy elmegy. Mielőtt beszállt volna az autóba, megfordult, és rámnézett.
-Szeretlek! –mondta. Nem hallottam a hangját, de pontosan le tudtam olvasni a szájáról ezt a szót.
-Szeretlek! –válaszoltam boldogan. Ő elmosolyodott, majd beszállt a kocsiba. A jármű elindult, és elvitte Billéket messzire…
A fotósok és a rajongók sikítozva követték az autót, pedig az fél perc alatt lehagyta őket. A hotel bejáratánál már nyoma sem volt a tömegnek. Már senki sem állt ott. Csak én. Megérintettem Bill nyakláncát a nyakamban. Még most is éreztem a parfümje illatát, a csókjait, és mindent, amit közösen átéltünk. Hosszasan néztem a pontra, ahol az előbb az autó állt. A bánat és az öröm vegyült bennem. Vajon ő is rám gondol most?
Ki tudja. De én itt leszek majd. És bármikor is tér vissza, én várni fogom.