Si vis pacem, para bellum!

A Kaulitz házra ugyanúgy sütött a lenyugodni készülő nap, mint eddig. A kutyák az udvaron, a madarak az égen, és minden zavaró tényező jó messze. Minden olyan nyugodt és békés volt, mintha csak egy szép kis angol falucskában lennénk. Pedig a történet Hamburgban játszódik. És bármilyen háborítatlan is a környezet, az épület 4 fala soha nem látott vitát rejtett.

-Te komolyan azt hiszed, hogy ezt megteheted? Azt hiszed? –üvöltötte Bill az asztal egyik végén. Szemei szikrákat szórtak, vékony testét csak úgy fűtötte a méreg. Kezét ökölbe szorította, de úgy, hogy körmei mély nyomot hagytak tenyerén. Dühös tekintettel méregette Tomot, aki az asztal másik végében állt, és az énekeshez hasonló állapotban volt.

-Na, pont te beszélsz? Nem is tudom, ki volt az a fasz, aki rossz helyre állt! –vágott vissza a gitáros.

-Istenem, és még van pofád engem hibáztatni? Elegem van belőled, Tom! –sziszegte Bill, majd a kocsi kulcsáért nyúlt, és kiviharzott a házból. Vissza sem nézett Tomra, úgy ment az autó felé.

-Azaz, menj a picsába! Eddig is menekültél, ha baj volt! Egy gyáva kis pöcs vagy, hallod? –kiabált Tom az ajtóból.

-Fordulj fel, te buzi! –kiáltotta Bill, még mindig tele haraggal. A fiú visszafordult az autója felé, majd kinyitotta azt.

-Én vagyok a buzi? Nézzél már magadra! Köcsög! –őrjöngött Tom. Bill csak elengedte a füle mellett Tom megjegyzéseit. Már válaszra se méltatta testvérét. Gyűlölte, ha veszekednek. És tudta, hogy Tom is így érez. Még ha tombol is. Úgyis majd lerendezik. Annyiszor vesztek már össze, mint égen a csillag. De Bill most nem bírt tovább maradni. Becsapta maga mögött a kocsiajtót, majd a gázpedálra lépett. Látta, hogy Tom még mond valamit, ám a gitáros hangját elnyomta a kocsi motorja. Az utcán már kezdett esteledni, de ez Billt egyáltalán nem zavarta. Csak egy kicsit távol akart lenni a hangos szóváltásoktól. Most legalább kitisztul az ő, és Tom feje is, és amikor hazamegy, minden olyan lesz, mint régen. Tiszta sor.

Bill úgy gondolta, lemegy a folyópartra. Ott legalább nyugi van. Bár tagjai még remegtek az idegességtől, örült, hogy nem kell tovább hallgatnia Tom offolását. Bill amilyen gyorsan elhajtott a házból, olyan gyorsan is ment le a nap. A köztéri lámpák egymás után kapcsolódtak fel, az égen pedig megjelentek az első csillagok. 15 perc autóút után Bill oda is ért a folyóparthoz. Az út szélén parkolt le autójával. A folyóhoz egy füves lejtő vezetett, Bill onnan ment le. Leült egy padra. Hűvös szél fújt, a fiú fázósan húzta össze magát. „Ha megint megfázok, David megöl…” gondolta Bill, a hidegre utalva. De csak a folyó miatt volt hideg. Bill nézte a széles folyó hullámait, és a kikötőben álló hajókat, ahogy ringatja őket a víz. Messziről zene hallatszott, melynek hangját a szél repítette az éjszakába. Billnek ekkor megcsörrent a mobilja. Andreas volt az.

„Hey Löwe, vonszold magad hazafelé, beszéltem Tommal! ;) Andy”

Bill elmosolyodott. Ezek szerint vagy Tom hívta fel Andyt, vagy a szőkének vannak telepatikus képességei. Visszaírta Andreasnak, hogy rendben, majd fölállt a padról. Sikerült lenyugodnia, és boldog volt annak tudatában, hogy Tommal is ez történt. Vett még egy utolsó pillantást a folyóra, majd felment a kocsijához. Beült az autóba, majd elhajtott. Nem gondolta volna, hogy az út innen nem egyből haza fog vezetni… a gyanútlanul vezető Bill után ugyanis ott loholt a veszély nevezetű dolog, amely pár pillanat múlva lecsap a fiúra…

Bill már csak 10 percre volt az otthontól. Az úton már koromsötét volt, és alig járta néhány jármű az úttestet. A fiú egy erdős részen haladt. Kezdett már egy kicsit álmos lenni. Azon járt a feje, mit hoz a holnap. De hát mi mást hozna: menni kell a stúdióba, korrigálni az eddig elkészült dalokat, stb.

Bill ásított egyet. Ha hazaér, lesz 5 percük, hogy bocsánatot kérjenek egymástól Tommal, utána pedig úgy bedől az ágyba, mint a felrobbantott gyárkémény. Csak érne már haza… egy autó sem volt előtte, a fényszóró pedig nem világított annyira messzire. Ekkor hirtelen eléugrott a bokrok közül egy szarvas. Bill hirtelen nem tudta, mit csináljon. Szörnyen megijedt a váratlanul előtte termett állattól. Esze ágában sem volt elütni. Hogy elkerülje a balesetet, félrerántotta a kormányt. Ezzel a manőverrel a szarvas megmenekült, és riadtan futott vissza az erdőbe. Ám másnak nem volt ekkora szerencséje… az autó hatalmas robajjal ütközött a szalagkorlátnak, majd azt kiszakítva a helyéről az árokba dőlt, és az oldalán állt meg. Minden pár másodperc alatt zajlott le, szegény fiúnak még gondolkodni sem volt ideje, mit tesz. Amikor az autó megállt az árokban, Bill érezte, hogy ömlik a fejéből a vér, és hogy az üvegszilánkok tüskeként fúródtak a bőrébe. Szörnyen kábult volt a hatalmas ütés erejétől. Be volt kötve, így nem halt meg. A sérülései viszont aggasztóak voltak. A fiú szinte alig érezte a testrészeit. Mintha csak egy rongybaba lenne. Megpróbálta a biztonsági övet kioldani. Amikor ez sikerült, tompa puffanással esett az autó letört darabjaira. Még mindig a járműben volt, egyszerűen nem volt ereje ahhoz, hogy kimásszon onnan. Sérült volt, és gyenge. Bill megpróbált mozogni, de ahogy teltek a percek, úgy fogyott az ereje is. Nem tudta megkeresni a telefonját, hogy azzal segítséget hívhasson. Az is lehet, hogy amikor az autó lefordult az útról, valahol messze kiesett a mobil a kocsiból, és valahol méterekkel arrébb van a földön. Bill ott volt egy erdővel körülfogott úton egyedül, sebesülten, a szabad ég alatt egy összeroncsolódott autóba rekedve.

-Segítség! Valaki! Kérem! Segítség! –kiabált. De hát ki hallotta volna meg? Hiszen alig jár ott autó. Bill elkeseredett. Félt, szörnyen félt. Mi lesz, hogyha nem talál rá senki? Mi lesz Tommal? Bill meg akart mozdulni. De már csak a kezeit tudta mozgatni. A lábai teljesen felmondták a szolgálatot. Egyszerűen nem mozogtak. Billt szinte marta a kétségbeesettség, és szemeit ellepték a könnyek.

-Segítség! Valaki! –kiáltozott, már amennyire volt hangja. De a fákon levő madarakon kívül senki sem hallotta meg az énekes segélykéréseit. Bill még sosem érezte magát ennyire tehetetlennek. Az erdőből jövő zajok is megijesztették, az állapotáról nem is beszélve. Egyre jobban gyengült, már nem bírta a szemét tovább nyitva tartani. Feje erőtlenül hanyatlott a földre. Többet nem volt eszméleténél…

Tomnak feltűnt, hogy Bill még mindig nincs itthon. Már vagy egy órája elment. Nem szokott ő ilyen sokáig elmaradni. A gitárost szinte fojtogatta a bűntudat. „Biztos miattam késik…” –gondolta. Tom a telefonja után nyúlt, és felhívta Billt. A mobil kicsöngött ugyan, de nem vette föl senki. Bill mindig föl szokta venni, főleg ha ő hívja. És volt már ennél durvább veszekedésük is, és negyed óra múlva már szent volt a béke. Nem létezik, hogy még mindig haragudjon rá. Tom érezte, hogy baj van. Valami történt. De mi? Felhívta Andreast, hátha ő tud valamit.

T: Szia Andy, hallod, tudsz valamit Billről?

A: Szia, igen, annyit, hogy már otthon kéne lennie. Nincs ott?

T: Nincs basszus, nincs! Valami gáz van! Nem mondta, hogy hova megy?

A: Azt mondta, hazamegy! Lassan fél órája, hogy írt nekem sms-t, hogy visszajön. 15 perces az út!

T: Ezek szerint a folyóparton volt. De éppen ezaz! 15 perces! És mióta nem lehet elérni? Fél órája!

A: Nem lehet elérni? Várjál, felhívom közben a vonalason!

T: Oké, én most csörgettem, és kicsöng, de nem veszi fel! Érted, ha kinyomná, akkor legalább tudnám, hogy még mindig dühös, vagy ilyesmi, de bazmeg, semmi!

A: Nekem sem veszi föl. Pedig mindig föl szokta… bazmeg Tom, itt történt valami…

T: Oké, én megyek a folyópart felé, megkeresem!

A: Itt vagyok a közelben, megnézem a környéket én is! Ha bármi van, hívjuk egymást, rendben?

T: Rendben, megyek! Szia!

A: Szia!

Tomot megijesztették Andreas szavai. Ezek szerint tényleg történhetett vele valami, hogyha fél órája azt mondta, hogy hazajön! Tom úgy rohant a kocsijához, ahogy csak a lába bírta. Egy percet sem késlekedhetett… egy percet sem…

Bill felnyitotta a szemeit. De már nem az árokban volt, a roncsok között. Hanem egy kórházban. Egy folyosón állt, melyről egy üvegfalon keresztül az újszülött osztályra lehetett rálátni. Sok pici csecsemő sírása töltötte be a teret, és boldog szülők gyönyörködtek meghatódottan a legkisebb családtagjukban. Bill a sok ember között észrevette a szüleit. Ekkor jött rá, hogy a múltban van. 1989-ben. Bill odaállt az anyukája mellé.

-Nézd Jörg, milyen gyönyörűek a picikéink! –ámuldozott Simone, miközben 2 pici babát nézett. Bill a fényképek alapján ráismert magára, és Tomra.

-Már most elképzelem, milyen nagyra nőnek majd! –Jörg.

-Annyira vártunk már rájuk! –mondta Simone. Jörg-gel átölelték egymást, úgy nézték 1 napos ikerfiaikat. Bill próbálta megbökni az anyukáját, de az ügyet sem vetett rá. Sőt. Senki sem vette őt észre. Mintha csak egy filmet nézne. Bill nem tudta hova rakni ezt a helyzetet, nem értette, mi történik. Kérdések ezrei cikáztak a fejében. Amikor pislogott, hirtelen eltűnt a kórház, és a fiú a néhai, magdeburgi szobájukban találta magát. Éjszaka volt. 5 évesek voltak.

-Tom, nekem pisilnem kell! –mondta a kicsi Bill. Az énekes, látva fiatal kiadását elnevette magát. Hogy milyen magas hangja volt akkor, Istenem! De Bill itt bármit is csinált, múltbéli alakja és ikre nem vette őt észre.

-De aludnunk kell, Bill! Anyu azt mondta, hogy nem megyünk holnap fagyizni, ha nem viselkedünk jól! –Tom

-De nekem akkoris pisilnem kell! –erősködött Bill.

-Hát akkor kiszökünk! –mondta Tom. A 2 kisfiú kimászott az ágyukból, majd halkan kiosontak a szobából. A felnőtt Bill követte őket. Az 5 éves Billnek sikerült elvégeznie a dolgát, miközben Tom őrködött az ajtó előtt. A 2 kissrác ezután ment volna vissza a szobájukba, ám Tom véletlen lelökött az asztalról 1 poharat, amely hangosan összetört.

-Ajjaj! –kiáltotta Bill. Simone pillanatok alatt ott termet.

-Jaj életeim, azt hittem betörő van a lakásban! –korholta meg fiait Simone.

-Én csak pisiltem! –Bill

-Én meg csak megvártam, amíg pisil! –mentegetőzött Tom.

-Na jólvan, de mostmár mars vissza aludni! –Simone.

-Oké, jó éjt! –mondták a fiúk, majd visszaszaladtak a szobába. Ám az ajtó előtt megálltak.

-Bill, én nem merek bemenni! –Tom

-Mert? –Bill

-Mi van, ha bement egy szellem? –Tom ijedten.

-Dehogyis! Szellemek nincsenek! –Bill

-Akkor te bemész előbb, és én meg majd megyek utánad, jó? –Tom. Bill megfogta a kilincset, de nem nyomta le.

-Tom… én se merek bemenni! –Bill. Az ikrek egymásra néztek, majd kiszaladtak az anyukájukhoz. A felnőtt Bill ismét elmosolyodott. Sokat csinálták ezt Tommal kiskorukban. Minden hülyeséget kitaláltak, csakhogy a szüleik mellett aludhassanak. Mondjuk, melyik gyerek nem csinálta ezt?

-Anyu, apu! Aludhatunk mellettetek? –Bill és Tom kórusban.

-Hm? –Jörg

-Fiaim! Mégis mi bajotok van az esti alvás értelmével? –Simone fáradtan.

-Félünk a sötétben, anya! –mondta Tom. Simone megpróbált szigorúan nézni az ikrekre, de 2 pici, bociszemmel meredő aranyos kisfiúra nem lehetett rosszat mondani.

-Na jó, gyertek! De csak ma este! –mondta Simone.

-Jeeee! –Bill és Tom befészkelték magukat középre, a 2 szülő közé. „Méghogy csak ma!” –gondolta Bill. Mindig ezt csinálták. Vagy rosszat álmodtak, vagy valami hasonlót adtak elő, de egy csomószor aludtak a szüleikkel.

Ekkor Bill hirtelen megint egy másik időben találta magát. Hét évesek voltak, és az első iskolai napjukon kapott édességcsomaggal ültek az asztalnál.

-Csak semmi hirtelen mozdulat, drágáim! Majd vacsora után ehettek az édességekből! –mondta az ikreknek a nagymamájuk.

-Mama! –kiáltotta el magát a felnőtt Bill. A Kaulitz ikrek mamája már évek óta meghalt. Fájt Billnek most „élve” látni a nagyit.

-Jójó! –mondták kórusban a kisiskolás ikrek. Ekkor a mama bement valamiért a szobába.

-Gyerünk Bill, legeljük be az összeset! –mondta Tom csillogó szemekkel, de nem az előtte levő paradicsomos káposztára értette. A fiúk egy ördögi kacaj kíséretében előkapták az édességes dobozt, és úgy falták a csokikat, mint kutya a pedigree-t. De persze nem ették meg az egészet, nehogy a mama gyanút fogjon. A felnőtt Bill viszont mosolyogva látta, hogy kiskori másán, és ikertestvére képén ott virít a csokifolt. Ekkor jött vissza a mama.

-Drágáim, ugye nem ettetek a csokikból?

-A-a! –mondták az ikrek egyszerre.

-Akkor miért csokis az arcotok? Ti csibészek! –nevetett a nagymamájuk. Bill is elnevette magát, most viszont ismét később ment az időben. Csak hónapokkal. Este volt. A fiúk az ajtó előtt hallgatóztak.

-Nem érdekelsz Jörg, érted? Elegem van a hazugságaidból! –kiabált Simone.

-Neked van eleged? Bűn volt téged elvennem… -vágott vissza Jörg.

-Igen? Akkor menjél! Nyitva az ajtó! –Simone sírva.

-Menni is fogok! Bárhol jobb, mint itt! –Jörg. Amikor a felnőtt Bill nézte ezt a jelenetet, eszébe jutott a délutáni veszekedésük Tommal. Bill és Tom ekkor elszaladtak a szobájukba. Jörg pedig kiviharzott az ajtón. Simone a kezébe temette arcát, és keserves sírásba kezdett. Billnek összeszorult a szíve a látványtól. Nem látta kiskori énjét, de tudta, hogy bent a szobában szomorúan ülnek az ágyon, és azon gondolkoznak: Miért csinálják ezt? Miért nem szeretik egymást? Apu el fog menni?

Ekkor Bill ismét ugrott egyet az időben. De most máshogy látta a dolgokat. Képek villantak fel előtte. 9 évesek voltak. Zenéltek. Nevettek. Majd idősebbek lettek. Megkapták életük első Comet gömbjét, kiadták az első lemezüket, stb, stb. A képek egyre gyorsabban váltották egymást, Bill úgy érezte, mintha egy hurrikán közepébe csöppent volna. Mi történik vele?

Ekkor bumm. Megállt minden. Bill visszakerült a jelenbe. De nem abban a formában, ahogy elment onnan. Az arcát a mentőautó szirénájának fénye színezte pirosra. Látta magát. Látta, hogy az orvosok újraélesztik. És látta, ahogy Tom és Andreas a könnyeikkel küszködnek mellette, és hogy könyörögnek a mentősöknek. Bill ekkor megértette, hogy az előbb lepergett előtte az eddigi élete. Olyan dolgokat látott, melyekről már rég megfeledkezett, és olyanokat, melyek örökre belevésődnek a fejébe. De ő nem akar meghalni! Bill föl akart kelni, de nem tudott visszamenni a testébe.

-Még mindig nincs pulzus! Gyerünk! Egy… kettő… három… -a mentős mellkaskompresszióval próbálta újraéleszteni Billt, hiába. Bill földbe gyökerezett lábbal nézte, ahogy küzdenek az életéért.

-De én nem akarok meghalni! –kiáltotta az énekes.

-Akkor ne halj meg! –hallatszott egy ismerős hang Bill háta mögül. Az énekes megfordult. A nagymamája állt mögötte. Olyan gyönyörű volt… szinte sugárzott belőle a fény, és mintha lebegett volna.

-Mama? –Bill.

-Igen, én! Azt hiszed, hagyom, hogy meghalj? –mosolygott a mama.

-Öhm… nem tudom. –Bill. Az énekes visszanézett a mentősökhöz. Még mindig nem javul az állapota.

-Nem fejezheted be, amit elkezdtél! Nagyon nagy ember lesz belőled fiam, csak sohase add fel! Én onnan föntről látlak titeket, és nagyon büszke vagyok rátok! Össze kell fognotok, életeim! –mosolygott a nagyi

-Össze fogunk fogni! Nem adjuk fel, nagyi! –mosolygott Bill.

-Látod kicsim! Ezért vagy, és leszel is nagy ember. Mert hiszel az álmaidban. És aki hisz magában, az a legnagyobb a Földön! Sose foglalkozz senki mással, csak nézz előre! Szeretlek titeket, nagyon! Nálatok jobb unokát egyik nagyi sem kívánhat magának!

-Mi is szeretünk nagyi! –mondta Bill. Könnyek szöktek a szemébe. Évek óta halott a nagymamája. A nagybetűs nagymamájuk, akihez mindig mehettek bizalommal, és aki addig tömte őket kajával, amíg a hasuk bírta. És ő volt a nagyi, aki mindig nagyon szerette őket.

-Na, elég a cseverészésből, fiam, adj egy ölelést a nagymamádnak! –mosolygott az asszony. Bill boldogan szaladt oda nagymamájához, és megölelte. Amikor az asszony is karjába zárta, Bill egy hatalmas rántást érzett, és elvesztette a talajt a lába alól. A következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy a földön fekszik. Érezte, ahogy testében szétárad a meleg, na meg persze a fájdalom. Felnyitotta szemeit, és látta a fölé hajoló mentősöket.

-Visszatért! Él! Van pulzusa! –kiabált a mentős boldogan.

-Áááááááááááá! –Tom boldogan ugrott Andreas nyakába. Bill fejében még mindig az elmúlt események jártak. Teljesen össze volt zavarodva, de hisz nem csoda.

-Most már vihetjük a mentőbe, az állapotát sikerült stabilizálni. A halálból hoztuk vissza a gyereket, gecc! –mondta az egyik orvos a másiknak. Bill kapott egy nyakmerevítőt, fájdalomcsillapítót, majd hordágyra pakolták. Amikor fölemelték, hogy a mentőautóba tegyék, Tom odaszaladt mellé.

-Bill, basszus, annyira féltem! De most már rendbejössz, ne aggódj! –mondta Tom. Bill rámosolygott.

-Tudom. –válaszolta. Ekkor az énekest betették a mentőautóba, Tom és Andreas pedig a kocsijukba ültek, úgy követték az autót a kórház felé.

Bill állapota rohamosan javult, mindenki örömére. A baleset után 2 héttel már ki is engedték a kórházból. Az énekes persze elmesélte Tomnak, Andynek, és a többi tagnak, hogy mik történtek vele. A többiek csodálkozva hallgatták. Ez a baleset mindannyiuk nézeteit megváltoztatta. Főleg Billét. Ez után jobban odafigyelt a szeretteire, és még jobban törekedett a céljaiért. Ha néha meg is torpant, mindig eszébe jutottak nagymamája szavai. A nagyié, aki visszajött az égből azért, hogy Billt visszasegítse az életbe. És a fiú mindig emlékezni fog erre a balesetre… a csapásra, mely örökre megváltoztatta az életét.