A sztory maradt ugyanaz, egyszerűen csak megpróbáltam egy kicsit csiszolni rajta. Szeretném ezt a novellát benevezni egy versenyre, de nagyon tanácstalan vagyok. 2 éve a Zimmeres versem még 3. helyezést SE ért el, és azóta nem próbálkoztam írott dolgokkal semmilyen versenyen, mert a maradék önbizalmam is elszállt a novellákat és verseket illetően. Szeretném, ha elolvasnátok ezt az átírt változatot is (nem sokban különbözik az eredetitől), és őszintén mondanátok róla kritikát. Szerintetek méltó lenne legalább egy harmadik helyre? Vagy túl szar, és az lenne a legjobb, ha nem is jelentkeznék vele? Írjátok meg valahol ha lehet, mert nem tudom mit csináljak...
Der letzte tag
Tom mélyen aludt a szobájában. Az ablak nyitva volt, a nyári szellő finoman cirógatta a gitáros vállát. Ám Tom nem csak szimplán aludt. Álmodott. Álmában 1 színpadon volt Billel. Csak ő és a testvére. Ültek egymás mellett 1 széken. Tom gitározott. A színpadon hideg levegő ölelte őket körül.
-Tom… mennem kell. –mondta Bill a földet nézve. A rasztás ránézett.
-Miért? Hova? –kérdezte Tom értetlenül. Ekkor Bill ránézett Tomra. Szemeiből könnyek folytak, reményvesztett, szomorú könnyek.
-El… -mondta Bill halkan. Ekkor a fiú fölállt. Letette a mikrofonját a székére. Visszanézett Tomra, egy utolsó pillantás erejéig.
-Bill… -motyogta Tom. Bill ismét lehajtotta a fejét, majd elindult hátra a backstage felé, és eltűnt a függöny mögött. Tom kétségbeesett. Szaporán vette a levegőt, a szíve hevesen kalimpált.
-Gyere vissza! Bill! –kiáltozta. Felpattant a székről, majd odaszaladt a függönyhöz. Elhúzta a függönyt, de a backstage helyett csak egy falat látott. Egy hatalmas falat. Mintha véget ért volna a színpad, mintha nem lett volna semmi más, csak a porond és a nézőtér. De hova tűnt Bill, ha csak egy fal van itt?
-Bill! –kiáltozta Tom. Ekkor észrevett 1 vérrel írt feliratot a falon:
Das ist der letzte Tag
Tom szinte megdermedt a döbbenettől. Bill… hol van Bill? Mi történt vele?
-Bill… -suttogta. Ekkor meghallotta a testvére hangját.
-Nem akarok egyedül lenni… Tom… vigyél vissza… nem akarok… nem… az árnyak elvisznek… Tom… segíts! –könyörgött Bill, hangjából szinte áradt a félelem, a kétségbeesés… majd újra néma csönd lett. Tom már sírva kereste Billt. Érezte, hogy az öccse bajban van. Ez a rossz érzés szinte fojtogatta, a hideg pedig kínozta. Rugdosta a falat, nyomogatta a téglákat, hátha valamelyik egy ajtó kulcsa. Egy ajtóé, melyet kinyitva végre újra magához ölelheti szeretett ikertestvérét. De nem járt eredménnyel.
-Bill… hol vagy… BILL! –kiabálta. Ekkor felnyitotta szemeit. Zihálva ült fel az ágyán, és felkapcsolta az asztali lámpát. Nem azon a kísérteties színpadon volt, csupán a szobájában. Csak 1 rossz álom volt. Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy gondolta, jobb, ha megnézi Billt. Kiment a szobájából, majd halkan benyitott Billhez. Az énekes az ágyában feküdt, és mélyen aludt. Ott feküdt összekuporodva, érintetlenül, és csak a csendes szuszogását lehetett hallani. Tom elmosolyodott. Semmi baj. Visszament a szobájába, majd aludni tért. Azt hitte, az álomnak nincs jelentősége. Pedig van… az utolsó nap, amely holnap eljön…
Másnap a stúdióban:
-„Te vagy minden, ami én, és minden, ami az ereimen keresztül folyik…” –fejezte be az In die Nacht-ot Bill.
-Jeee! –kiáltott fel Gusti a dobok mögül. Georg elégedett mosollyal rakta le a gitárját. A hangulat kiváló volt.
-Na ezzel is készen vagyunk! –kiáltott föl Tom.
-Hát igen, aki olyan jól tud énekelni, mint én! –nevetett Bill.
-De én jobb vagyok! Rikkantotta Georg, ám közben elborult a gitárja. A többiek dőltek a röhögéstől.
-Bazmeg Georg, te atompöcs! xD –nevetett Tom. A 4 fiú nevetése betöltötte a stúdiószobát.
-Na mindjárt jövök, csak kimegyek inni! –mondta Bill, majd felállt a székről, és kiment.
-De nem direkt vertem le! >_< -mentegetőzött Georg.
-Eltört legalább? –kérdezte Gusti
-Őőő… nem. –Georg. Ekkor 1 sikoltás hallatszott kintről.
-Mi volt ez? -kérdezte Gusti. Tom felpattant, és kirohant.
-Jöjjön ide valaki! –kiáltotta egy kétségbeesett női hang. Tom a hang irányába futott. A konyháig szaladt, majd megállt az ajtóban. És ekkor bekövetkezett, amit megálmodott előző nap. Bill eszméletlenül a földön, mellette 1 halálra rémült operatőr guggolt.
-Mi-mi történt? –dadogta Tom, miközben térdre ereszkedett Bill mellé.
-Nem tudom… pohárcsörömpölést hallottam, majd amikor ideértem így találtam rá… -mondta a nő.
-Mi az? –kérdezte Georg és Gusti. A 2G akkor ért oda.
-Hívjatok orvost! –utasította Tom. A fiúk azonnal elrohantak segítségért. Tom Billhez fordult. Testvére hideg volt, mint a színpad az álmában. Szeme csukva mint a függöny, amely elzárta a mennyországot az világtól.
-Bill… -lökdöste a testet Tom. De semmi változás. Pedig az előbb még nevetett. Még hülyéskedett. És énekelt… kettejükről. És most hirtelen egyik percről a másikra a földön fekszik, ki tudja él-e még, teste börtönéből kiszabadult a lelke, és soha, soha nem fog mosolyogni, nem fog énekelni, nem vigyáz óvó tekintettel a bátyjára. Testét magába zárja majd 1 koporsó, majd a sötét föld. Az orvos ekkor bejött, és gyorsan leguggolt Bill mellé. Megtapintotta a pulzusát.
-Na? Jól van? –kérdezte Tom. Az orvos lehajtotta a fejét, mint az álomban Bill, mielőtt kiment.
-Halott. –mondta az orvos. A szobában döbbent csend.
-De… miért? Hogyan? Hiszen semmi baja nem volt! –mondta Tom. Úgy érezte, mintha a sors egy kést döfött volna a szívébe. Nem értette, mi történik, és miért. Nem lehet igaz… ezt is biztos csak álmodja… reménykedik. Szomorú könnyek gyűltek össze a szemében. Minden csepp Bill testére hullott. Gyászoló könnycseppek, melyek lemossák az ember bűneit, mielőtt egy jobb világra térne. És könnycseppek egy embertől, aki mindennél jobban szerette az ikertestvérét.
-Nem tudom, csak a boncolás… -kezdte az orvos, de Tom üvöltve a szavába vágott.
-Nem fogják feldarabolni az ikertestvéremet! –kiabálta magából kikelve. Megfogta Bill kezét. Jéghideg volt.
-De muszáj, hogy megtudjuk, hogy miért esett holtan össze! –orvos. Tom sírva nézett Billre.
-Itt vagyok Bill! Nem hagyom, hogy elvigyenek az árnyak! Hallasz engem? Bill! –kiabált sírva. De Bill nem hallotta. Ott feküdt a földön, mint 1 törött szárnyú angyal, aki 1989. szeptemberében a földre szállt, ám most visszament a mennybe. Emlékként, pedig itt hagyta lágy hangját, barna szemeit, magas testét, és hosszú fekete haját. Ám ezek mindegyike porrá válik ott mélyen a földben, és már csak képek és videók fogják jellemezni a fekete herceget. És persze emlékek. Fájó emlékek, melyeket nem tesz tönkre az idő vasfoga, amelyek örökre belevésődnek az ember szívébe.
-Bill… -suttogta Tom. Egyedül maradt. Nem tudta megvédeni Billt a haláltól, pedig az könyörgött neki. Akkor éjjel segítségért kiáltott. De a végzete mégis elérte. A mindig vidám Bill arcáról örökre lehervasztotta a mosoly virágát a halál kíméletlen ereje. Amely annyira korán jött ennek az ártatlan, fekete hajú énekesnek. Túlságosan korán.
-Kelj fel! Nézz rám! –könyörgött Tom. De Billnek hiába mondta. Már nem fog felkelni, már nem fog ránézni.
Vége…
-Most menjetek el, míg elviszik a holttestét! –mondta az egyik belső ember. Tom még keservesebben sírt. A szintén könnyező Georg és Gustav odamentek hozzá, majd kivezették a konyhából a sokkot kapott Tomot, aki egészen addig nézte halott ikertestvérét, amíg be nem záródott mögötte a konyha ajtaja.
A stúdiószobába vitték vissza Tomot. A rasztás ekkor vette észre, hogy Bill mikrofonja a székén van. Mint az álmában… a mikrofont a székére tette, mielőtt elhagyta ezt a zord, sötét világot…
A temetésére megtudták, hogy súlyos allergiás reakció végzett Billel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
