49. rész

-Georg? –Bill óvatosan megbökte Georgot, aki változatlanul a levél sorait bámulta. Tekintetében összegyűlt a fájdalom. Nem reagált semmire, ami a külvilágtól érkezett. Teljesen magába fordult.

-Hé haver, mi történt? –kérdezte Tom is, aki időközben bejött a konyhából. A rasztás odaguggolt az ágyon ülő Georg elé, és próbált a szemébe nézni, hátha valamit megért a fiú reakciójából. A basszer egyik oldalán Bill, a másikon Gustav ült.

-Georg… mit ír? –kérdezte Gustav. Georg lehajtotta a fejét, egyszerűen képtelen volt egy árva hangot is kiadni magából. A haja eltakarta az arcát, ám még így is lehetett látni, ahogy egy kövér, keserű könnycsepp lehull a földre. Tom megdöbbent. Soha nem látta még Georgot sírni. Maximum a Jóbarátok néhány epizódján, de azok a nevetéstől jöttek elő… nem a szomorúságtól.

-Georg… mi van a levélben? –kérdezte Tom. Georg letörölte a könnyeit, majd felállt.

-Megyek, a szomszéd szobába. Egyedül akarok lenni. –mondta. A levelet ledobta az asztalra, majd szipogva átment a turnébusz másik helyiségébe.

A fiúk tátott szájjal néztek Georg után. A tekintetük az ajtóról az asztalon heverő levélre vándorolt.

-Emberek… bunkóság, vagy nem, én elolvasom. –mondta Bill, majd a levél után nyúlt. Gustav viszont ellökte a karját.

-Bill, elment az a maradék híg agyad is, ember? Ezt a levelet nem neked küldték! –Gusti

-De láttad Georg reakcióját! –Bill

-Éppen ezért nem illene elolvasnod! –Gusti

-És ha tudunk neki segíteni? –érvelt Bill.

-Na? –Tom

-Akkor olvassuk… -mondta Gusti egy beletörődött sóhaj közepette. Bill gyorsan széthajtotta a lapot.

Szia Georg!

Amikor utoljára nálunk voltál, akkor még semmi gond nem volt Schnitz-cel. De 1 hete nagyon kifakult a szőre, és már alig evett valamit. Elvittük orvoshoz, és ott csak azt a választ kaptuk, hogy a kutya már nagyon öreg, hagyjuk békén. Már 15 éves volt, szóval tényleg a végét járta már szegény… Tegnap előtt este lefeküdt az ágyad mellé, ahogy szokta. Reggel viszont már nem jött ki hozzánk. Gondoltuk, hogy valami probléma lehet. Bementünk hozzá, és láttuk rajta, hogy már nem él. Eléggé le vagyunk most hangolva, de gondolom te is, miközben olvasod ezeket a sorokat, hiszen Schnitz-cel nőttél fel… sajnálom Georgom…

Van itt a közelben egy kisállat-temető, ott fogjuk majd eltemetni, valószínűleg holnap. Hogyha majd hazajössz, akkor kiviszünk hozzá. Sajnálom, hogy így kellett ezt megtudnod, és azt is utólag, hogy már beteg, de gondoltam, ez a levél sokkal személyesebb, mint telefonban elhadarni a dolgot.

Remélem jól vagy. Majd beszélünk. Vigyázz magadra & szeretlek!

Anyu

Bill együttérzően elhúzta a száját, majd visszarakta a levelet az asztalra.

-Schnitz a kutyája volt? –Gusti

-Jaja. –Bill.

-Öhm… most akkor… Georg egy kutya miatt van ennyire kibukva? –kérdezte Tom értetlenül.

-Igen, Tom. –válaszolt Bill. Tom pár pillanatig csendesen gondolkodott a helyzeten, majd hangos nevetésben tört ki.

-Tom, mostmeg min röhögsz? –Gusti

-Ez most komoly? Georg képes sírni ezért? Hiszen az csak egy hülye kutya!!! –mondta Tom hangosan, vígan nevetgélve. Bill riadt arcot vágott, és már nyitotta is a száját, hogy leállítsa Tomot, de Georg gyorsabb volt. A basszer feldúltan rontott be a helységbe.

-Az a kibaszott hülye kutya többször is megmentett, és speckó mellette nőttem fel! –kiabált Georg mérgesen.

-De hát az mégiscsak 1 kutya! –mondta Tom.

-Nekem az a kutya sokat jelent. És tudod mit, Tom? Inkább fogd magad, költözz el Moszkvába, add el a te dögödet (Scotty – a szerk.) egy kínai étteremnek, és élj boldogan a kurváiddal! Aki ilyen tapintatlan bunkó, mint te vagy, annak jobb életet nem tudok elképzelni… rosszul vagyok tőled, Tom! –sziszegte Georg. Szemei szikrákat szórtak, dühösen kapta föl a levelet. Georg a megszeppent Bill és Gustav felé fordult.

-Nektek pedig részvétem, emiatt a barom miatt, aki még a fájdalmában sem tiszteli a másikat! –morogta Georg, majd kiment a helységből. Tom már rögtön kommentált volna, de Bill gyorsabb volt.

-Tom ezt nem kellett volna! –Bill.

-Hát de… -védte az érdekeit Tom, de Gustav a szavába vágott.

-Tom képzeld magad a helyzetébe, és azután ítéld meg a dolgot! –Gustav. Tom halkan elmormolt valamit, amit rajta kívül nem értett senki.

-Tom… szerintem kérj bocsánatot Georgtól! –Bill

-Aztán miért? Mert elmondtam neki a véleményemet? –Tom ingerülten.

-Nem. Azért, mert bunkó voltál! –Gustav

-Ha az bunkóság, hogy elmondom amit gondolok, akkor én kérek elnézést! És további jó éjszakát! –dühöngött Tom, majd kiviharzott a helységből.

Másnap, este.

Bill és Gusti aznap a családjukkal tartották a kapcsolatot a neten, meg persze telefonon. Olvastak, satöbbi. Az egyik szobában Georg volt, a másikban Tom. Egyikük sem jött ki a helységből.

-Na bakker, ma se kellett volna fölkelni. –Gustav.

-Ja. –Bill. A 2 fiú még percekig ült némán egymás mellett. Végül Bill törte meg a csendet.

-Beszélek Tommal. –mondta, miközben felállt.

-Hát sok szerencsét. –Gusti

-Kösz. –Bill. A fiú összefogta tincseit, majd bement a másik szobába (tudom, hogy a turnébuszban nem igazán szobák vannak, de nem akarom ugyanazt a szót 10x leírni). Tom ott ült az ágyon, lapozgatta az újságjait, és zenét hallgatott.

-Hello. –nézett fel a rasztás egy pillanatra, majd tekintete ismét a lap hasábjaira vándorolt. Bill leült az ágy végébe.

-Beszélned kellene Georggal. –bökte ki az énekes. Tom felnézett az újságból, majd fennhangon közölte:

-Nem fogok sajnálatból bocsánatot kérni tőle. Főleg akkor, ha nincs miért bocsánatot kérnem. –magyarázta, majd olvasott tovább. Bill szemforgatással reagált bátyja mondataira.

-Te örülnél, ha egy hozzád közel álló állat meghalna, és a haverod meg körberöhögne? –próbálkozott Bill továbbra is. Tudta, hogy Tom makacs. A dolog pikantériája viszont az volt, hogy ő maga szintén makacs. Így hát kérdéses volt, ki nyeri a „versenyt”.

-Kezdjük ott, hogy az állatok megdöglenek, nem pedig meghalnak. –dünnyögte Tom, egy pillantásra se méltatva Billt.

-Kezdjük ott, hogy akit ismersz már majdnem 10 éve, tekintettel vagy rá. –vágott vissza Bill. Tom hallgatott.

-Eddig sem halt bele egy rossz szavamba se. –mondta végül a gitáros.

-Az lehet, de ez más. –Bill

-Ugyan, miben más? –Tom

-Abban, hogy a többi fasságodon röhög, ez viszont szíven ütötte! Nem tudod, milyen volt a múltja, nem tudod, mit jelentett neki ez a kutya, és azt sem tudod, hogy mit érez most, hogy egy állat, aki évekig a társa volt, meghalt… mármint BOCS, megdöglött, és te még bele is rúgsz, átvitt értelemben! –fakadt ki Bill. Szigorúan nézett Tomra, aki próbálta kerülni vele a szemkontaktust. Bill érezte, hogy kezd megpuhulni a rasztás keménysége.

-Akkor duzzogjon, bazmeg! –vágott vissza Tom ingerülten.

-Egy igazi barát mellette áll… nem igaz, Tom? –kérdezte Bill gúnyosan. Beletörődötten megrázta a fejét, majd szó nélkül otthagyta a gitárost.

-Akkor vígasztald meg te! –kiabált Tom az öccse után. Ha hallotta is Bill, nem igazán törődött vele.

Az énekes tekintetéből Gusti rájött, hogy a beszélgetés kudarcba fulladt.

-Tom makacsabb, mint anyám tehene. –Gusti

-Nekem mondod? De szerintem estére megenyhül. Csak túl nagy a büszkesége. –magyarázta Bill, miközben kiöntött magának egy kis kólát.

-Már 6 óra van, milyen estére? Enyhüljön meg most! –mondta Gusti. Bill kíváncsian nézett a dobosra.

-Gustav, te valamit már megint kitaláltál! –Bill. Gusti elmosolyodott.

-Gyere közelebb, nem akarom hangosan mondani, még a végén meghallja valamelyik. –Gusti. Bill letette a poharát, odaült Gusti mellé.

-Te beszólsz az ajtón Tomnak, én pedig Georgnak, hogy megálltunk egy benzinkútnál, és veszünk sok kaját, szóval 15-20 percig tutira elleszünk. Ha Tom kajakra bánja a dolgot, akkor ezalatt tisztázhatja Georggal! –ecsetelte Gustav. Bill elcsodálkozott.

-Gustav bazmeg… te egy zseni vagy! –mondta az énekes vidáman, majd fölpattant, és bekopogott Tomhoz. Georg ugyanezt tette a basszerrel.

-Ha megint lelkibeszédet akarsz tartani, akkor már most közlöm, hogy nem vagyok rá kíváncsi. –mondta Tom.

-Csak azért jöttem, hogy szóljak: Gustival megyünk boltba, és sok mindent veszünk, 15-20 percig elleszünk. Kell valami? –Bill

-Nem. –Tom.

-Oké, akkor mentünk! –mondta Bill, majd elment.

-Szerinted megbeszélik majd? –mondta Bill, miután utolérte Gustit, félúton a benzinkút felé.

-Tuti. –Gusti

Tom látta az ablakból, hogy Bill és Gusti elmentek. Bill szavain gondolkozott… kénytelen belátni, az öccsének igaza van. Kiment hát, és bekopogott Georghoz.

-Ki az, már megint? –hallatszott a kérdés bentről.

-Tom. –válaszolt a rasztás.

-Ha azért jöttél ide, hogy oltogass, akkor már meg is fordulhatsz, és mehetsz is a picsába. –mondta Georg bentről, nem valami meggyőzően. Tom válasz helyett belépett a kicsi szobába.

Georg az ágyon törökülésben ült, előtte a laptopja. Szemei szomorkásak voltak.

-Beszélni akarok veled. –mondta Tom.

-Arról, hogy mekkora fasz vagyok, amiért egy kutya miatt ennyire le vagyok hangolva, mi? –mondta Georg vádlón.

-Nem… bocsánatot szeretnék kérni. Túlreagáltam a dolgot. –mondta Tom. Georg egy pillanatra felnézett Tomra, ám aztán újra a laptop képernyőjét bámulta. Nem szólt semmit. Nem is akart. Tom leült mellé. Georg a régi képeit nézegette, melyen még kisgyerekként a kutyájával van.

-Tudom, hogy most haragszol rám… -folytatta Tom – eléggé hülye voltam. Nem tudtam, mit jelent neked az a kutya…

Georg egy ideig hallgatott. Aztán megtört.

-Amikor először mentem iskolába 7 évesen, Schnitz kísért ki, és ő is jött értem, mint valami testőr. Éppen elköszöntem az osztálytársamtól. Hátranéztem, miközben mentem az úttest felé. Egyszer csak azt éreztem, hogy beleharap a kutya a pulóverembe, és hátrahúz. És ekkor elhúzott előttem 10 centire egy autó. Ha Schnitz nem húz hátra, akkor meghaltam volna. De nem ez volt az első eset, hogy megmentett. Egyszer családdal mentünk volna kirándulni. Odatettük a táskát az ajtóhoz, de Schnitz mindig visszavitte a szobába. Anyu azt mondta, hogy talán jelezni akar valamit a kutya, ezért hát itthon maradtunk. Azután hatalmas vihar lett, majdnem kivitte az ablakainkat. Azóta végképp nagyra tartottuk a kutyát… Schnitz nagyon okos volt… -mesélte Georg, miközben könnyek szöktek a szemébe.

-Elhiszem… -mondta Tom.

-Vele nőttem fel, mindig mellettem volt… és kurva szar, hogy 15 év után meghalt. Az életem több mint felét vele töltöttem… -mondta Georg.

-Jó kutya volt… de már nagyon öreg volt szegény… -Tom

-Tudom… de akkoris rossz. –mondta Georg. Tom barátian megölelte Georgot.

-Schnitz-nek ez lesz a legjobb. Ő most jó helyen van! Nem úgy, mint ez a rohadt görény… -mondta Tom, majd az időközben a szobába ugráló Meggire sandított. Georg elmosolyodott. Végre.

-A mi nagybetűs DÖG-ünk. –mondta Georg, majd elnevette magát. Tom fölkapta a nyulat, és az ölébe tette.

-Meggi, ha idebogyózol, és mamuszt csinálok belőled! –fenyegetőzött a rasztás nevetve.

-És odaadjuk Billnek! –Georg

-Ez így van! –Tom. A 2 srác vígan nevetgélt, amikor Bill és Gusti visszajöttek.

-Úgy hallom, szent a béke! –mondta Bill mosolyogva, miután lepakolt.

-Jaja. De még nem is hallottad az új dizájner-elemet! –mondta Georg. Tommal összenéztek, majd egy sátáni kacajt eresztettek el.

-Ti már megint miben mesterkedtetek? –Gusti nevetve.

-Áh, semmi… -Georg és Tom egyszerre.

-Gustav… szerintem túlságosan is bejött az ötleted, hallod? –mondta oda Bill a dobosnak, miközben a hülyéskedő Tomot és Georgot nézte.

-Én is attól tartok… -Gusti. Billék is nevetésben törtek ki.

-De most jöjjön a legfontosabb rész… -kezdte Bill.

-Kajaaa! –fejezte be Gusti csillogó szemekkel. Tom és Georg is fölpattant, majd a nagy kvartett vidáman ment a konyhába…