-Mi a picsát állunk itt?-kelt ki magából –fogjunk gyorsan egy taxit!
Nem kellett kétszer mondania. Gustav már szaladt is az egyik közelben parkoló taxishoz. Rövid beszélgetést folytatott a sofőrrel, majd intett a többieknek, hogy jöhetnek. Tomék futólépésben követték az utasítást. Szinte beugrottak a kocsiba. A sofőr már indult is. A levegőben szinte vibrált a feszültség.
-Mennyi idő alatt érünk oda? –kérdezte Tom. Georg ezt azonnal elismételte a sofőrnek angolul.
-10 perc. –válaszolt a férfi.
-Az sok! –morgott Tom. A rasztásból csak úgy áradt az idegesség. De nem csak ő volt nyugtalan. A 2G és a kamerás is remegő tagokkal ült az autóban. Mindannyiuknak csak egy kívánságuk volt: legyen már vége ennek az egésznek!
A rendőrök bevonultak az örsre. Kettő fogta a megbilincselt Billt, három pedig körülvette őket, hogy még véletlenül se tudjon elszökni a gyanúsított. A tolmács ott kerülgette őket, és vagy az egyik, vagy a másik rendőrrel próbált szót érteni, ám hiába.
-Engedjenek el! –kiáltotta Bill angolul, hátha úgy jobban megértik, ám mintha a falnak beszélt volna. Bementek a kihallgatószobába.
-Stil! Ga zitten! –kiabált rá az egyik rendőr, majd szó szerint lelökte Billt a székre. A fiú fájdalmasan szisszent fel. A tolmács átvette a szót.
-De jongen is onschuldig. Ik doe niets. Een dag in de stad! –mondogatta a tolmács.
-We zullen zien! –válaszolt az egyik rendőr. A tolmács szemei szikrákat szórtak.
Bill nem értette miről beszélnek, és ez csak még jobban feszültséget keltett benne. Reszketve nézte a rendőröket. Nem értette miért van itt, és miért bánnak vele úgy, mint egy gyilkossal. Két rendőr Bill köré állt, másik kettő a bejárthoz, az ötödik pedig leült a fiú elé.
-Ik ben de tolk. Ik heb hem. –mondta a tolmács a rendőrnek. A rendőr bólintott. Feltette a kérdést, melyet elismételt a tolmács Billnek.
-A rendőr azt kérdezi, hogy hol voltál tegnap délután?
-A turnébuszon voltam, és útban voltunk Luxemburgból Hollandiába. –válaszolt Bill.
-És ezt bizonyítani is tudja? –fordította a rendőr kérdését a tolmács.
-Persze! Csináltunk videókat, meg minden! –érvelt Bill. A rendőrök egymásra néztek. Ekkor bejött a szobába egy hatodik is, és hollandul mondott valamit az egyiknek. A kihallgatást levezető rendőr kiment.
-Azt mondta, 3 perc és visszajön. –mondta a tolmács Billnek. A rendőrök folyamatosan az énekesen tartották a szemüket. Billt szörnyen idegesítette mindez, de hát mi mást tehetett volna? Lesütötte a szemét, és ült csendesen a széken. A bilincs eléggé irritálta a bőrét, de még megmozdulni is alig mert, nehogy rátámadjanak a rendőrök. Így is bőven elég volt neki, ahogy bántak vele. A percek óráknak tűntek, mire visszatért a rendőr.
-Neem de handboeien van hem. Onschuldige. –mondta. Ezután az egyik rendőr már óvatosan fölállította Billt, a másik pedig leszedte róla a bilincset. Bill megkönnyebbült, ösztönösen tapogatta meg sajgó csuklóit.
-A rendőrök elnézést kérnek, és sajnálják, amiért ezt tették. Nemrég történt egy rablás, melynek elkövetője hasonlított rád, és azután valaki Bill Kaulitz néven tett feljelentést. Végül bebizonyosodott, hogy nem rólad van szó. –tolmács. A mellette álló rendőr bólintott.
-Sorry. –mondták mind a hatan angolul.
-Ok. –válaszolt Bill. A rendőr kinyitotta előttük az ajtót. Bill és a tolmács kisétált.
-Ott vannak! –hallatszott Gustav hangja. Bill a hang felé fordult, de mire egyet is pislogott volna, Tom a nyakába ugrott.
-Végre! Kiengedtek! –mondta Tom boldogan. Georg és Gusti is boldogan mosolygott. A tolmács megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bill viszont ugyanolyan savanyú hangulatban volt, mint amikor még bent ült a rendőrök gyűrűjében.
-Na… nem is örülsz? –Gustav.
-De… csak haza akarok menni. –mondta Bill durcásan. Maga sem tudta, miért nem örül. Megviselték az előző események. Úgy bántak vele, mint egy… áh. Bill elhessegette a gondolatait erről az egészről. De hiába próbált nem odafigyelni a dolgokra, az egész rendőrös sztory úgy ahogy van, rányomta a bélyegét az egész napjára.
Georg már nyitotta volna a száját, hogy mondjon Billnek valamit, de Tom belebökött, és megrázta a fejét.
-Most ne… egyedül akar most lenni. –súgta oda a basszernek. Georg bólintott. A fiúk némán haladtak a kocsihoz. Egy szó nélkül ültek be, majd a jármű elindult a hotel felé. Heten voltak a kisbuszban. Elől ült a sofőr, mögötte a kamerás, a tolmács, Gustav, és mögöttük Tom, Bill, és Georg. Mindenki beszélni akart… de valahogy nem tudták, hogy az most jó lenne-e.
Hátul Bill ült középen. A kezében a telefon volt, úgy csinált, mintha a beérkezett üzeneteit olvasná, de csak bámult ki a fejéből. Tom aggódva nézett fél szemmel az öccsére. Rossz volt neki így látni Billt, és ő is cefetül érezte magát miatta, de nem tudott ez ellen mit tenni. Georg az ablakon bámult ki, de ő se tudott mit kezdeni magával. Gustav pedig próbált relaxálni, ahogy csak tudott.
Ennél az egész helyzetnél nem az volt a legnagyobb szopás, hogy Billt kis híján lecsukták, hanem az, hogy ez most mindenkit totál rosszul érintett, este (azaz már csak 3 óra múlva) pedig koncert. És lehetetlen koncertet adni úgy, hogy az ember nem találja magát. És ezt tudta a négy fiú is.
A kisbusz megállt a hotel bejáratánál. Már most tolongtak ott a fanok.
-Én most nem adok autogrammot. –bökte ki Bill halkan.
-Egyikünk se fog… -Georg. A fiúk felhúzták magukra a kapucnijukat, majd amikor kinyílt a kocsi ajtaja, kiszaladtak a járműből. Hiába villogtak a vakuk, hiába kiáltozta a nevüket több tucat rajongó, a TH megállás nélkül ment be a hotel bejáratán. Az épületben Bill elkapta Jost-ot:
-Mondd meg ott kint mindenkinek, hogy fontos dolgunk akadt, és hogy nem fogunk most autogrammot osztani, hanem majd a koncert után.
-Oké, de mi történt? –kérdezte Jost értetlenül.
-Hát… semmi… -motyogta Bill, majd elviharzott.
-Na… de… -mondta David a fiú után nézve. Bill lift helyett felszaladt a lépcsőn a harmadikra, majd bement a szobájukba. Tom már ott gitározott a kanapén, mellette Georg tette ugyanezt. Gustav fel-alá járkált és megpróbált lazítani.
-Megmondtam Davidnek, hogy majd este adunk autogrammot, és ezt adja át a fanoknak. –Bill
-Oké.- többiek. Bill leült a fotelba, felrakott lábakkal, és beletemetkezett az mp4-ébe. Mély levegőket vett, szemeit becsukta, és próbált végre lenyugodni. 5 perccel később odajött hozzá Georg.
-Na, jobban vagy már? –kérdezte a basszer.
-Aha. –Bill
-Menni fog a koncert? –Georg
-Persze, ne parázz, jobban vagyok már! –nyugtatta Bill. Azért az a szívmelengető nyugalom még nem volt meg nála, de már sokkal jobban érezte magát, mint fél órával ezelőtt.
-Akkor jó. –Georg. A basszer visszaült a kanapéra. 10 perc múlva Bill fölállt és elkezdett énekelni. Ha énekelt, akkor mindig le tudott nyugodni. Szerencsére most jól ment a beéneklés, rögtön eltalált minden hangot. 10 perc múlva már a kisbuszban ültek, és útban voltak az aréna felé. Ott jött még 20 perc beéneklés, majd Gusti a dobok mögé ült. Tom és Georg behangolták a gitárokat. Bill a kezébe vette a mikrofont.
„Menni fog, ne gondolj a rosszra!” –mondta magában. Gusti már leütötte az első ritmusokat. Tom és Georg egymásra bólintottak, majd kiszaladtak a színpadra. Már csak Bill állt ott a függöny mögött. Félénken a mikrofonjára nézett. Majd vett egy nagy levegőt, és kiszaladt a színpadra. Testét szinte elnyelték a reflektorok vakító fényei.
És Billnek a hangja és az akarata erősebb volt, mint a negatív érzései. Kiállt a színpadra, és végigénekelte az egész koncertet, úgy, ahogy van. Tombolt, mint egy monszun, én úgy énekelt, mint egy igazi rocksztár… nem egy csepp volt a tengerben… ő volt maga a tenger.
És ismét bebizonyította, hogy a zene eltiporja még a szív legmélyében levő töviseket is…
A koncert után a fiúk fáradtan ültek a turnébuszba. A hotelben letusoltak, de még a vízsugár sem tudott energiát tölteni beléjük. Átöltöztek, alváshoz készülődve.
-Királyok voltunk, gyerekek! –kezdte Tom. Bill büszke fejet vágott.
-Na ja! –húzta ki magát Georg. Gusti a látottakra csak egy szemforgatással reagált.
-De ki volt megint a legjobb? –vigyorodott el Tom, nem kérdés, kire gondolt.
Mindenki: -__-”
-Sziasztok! –kiáltott fel David, miközben kopogtatott az ajtón.
-Hello! –többiek
-Nagyon jók voltatok! –David
-Tudjuk! –rikkantotta Tom.
-Tom, te csak fogd be! –Georg
-Én? Tudod mi vagy te? Zabpehely a seggemben! –vágott vissza Tom nevetve. Georg szintén elnevette magát, és már nyitotta volna a száját egy hasonlóan provokáló válaszra, ám David gyorsabb volt.
-Georg, neked fontos leveled jött!
-Biztos azt írják benne, hogy fizesd a gyerektartást! xD –Tom
-Jaaa, persze. –forgatta a szemét Georg, majd kibontotta a borítékot.
-Na én megyek zabbantani! –Tom
-Jó étvágyat! –Gusti
-Hozzál nekem is! –kiáltotta Bill, aki sms-t küldött közben az ágyon ülve.
Georg eközben a levél tartalmát olvasta… szemei cikáztak a sorok között… minél több és több információ jutott a papírról a fejébe, annál jobban keveredett benne a rémület, a döbbenet, és a szomorúság.
-Basszus… -Georg csak ennyit tudott kinyögni, ezt is remegő hangon. Minden tekintet rá tévedt.
-Mi az? –kérdezte Bill. letette a telefont, és Georg mellé sietett. Ugyanezt tette Gusti is.
-Basszus… -ismételte meg Georg… arcát a kezeibe temette… összetört.
AJÁNLOM AZ OLDALT
