Múlt és Jelen

Egy 6 éves kislány futott át a szomszédba. Szőke haját fújta a szél, gyengéden játszadozott vele. A Nap halovány sugara az arcát égette, a madarak vidáman csiripeltek. Olajzöld szemei vidáman csillogtak. Mosolyogva csöngetett be, s percekkel később egy vele egy idős srác nyitott ajtót.
- Szia Helena! Gyere be! – mosolygott kedvesen a fiú és arrébb állt az ajtóból.
- Szia Bill! – mosolygott a lány is, és bement. – Tom hol van már?

- Fent a szobájában..... Még nem döntötte el, hogy melyik sapkáját vegye fel.

- Jajjj – forgatta meg a szemeit a szőke lány, majd elindult fel az emeletre.

- Szia Tom! – lépett be az ajtón.
- Szia. – felelte alig hallhatóan a fiú.

- Ha csak bűvölöd a sapkáid, nem fog egy sem a fejedre kerülni.

- Nem tudok választani.... – sóhajtott fel keservesen Tom és a lány felé fordult.
- De csak az utca végi játszótérre megyünk. – sóhajtott fel Helena is, majd odalépett a nála fél fejjel magasabb srác mellé, s benyúlt a fejfedők közé, s kivett egyet – Tessék, ezt vedd fel! – nyomta Tom fejére – De most már gyere! – megragadta a kezét és húzni kezdte maga után.

Percekkel később már 3 gyerkőc vidáman játszadozott a közeli játszótéren. Boldogan csúszdáztak, hintáztak, labdáztak, homokvárat építtettek, fogócskáztak, mindig azt, amihez éppen kedvük volt. Hangos nevetésük betöltötte az utcát, az egész kihalt várost, életet csalt az emberek közé, s szinte minden ember arcára halvány mosoly ült. Legalább ők boldogok, s nem kell semmivel sem törődniük. És ők is így tartották. Nem érdekelte őket semmi és senki, számukra csak az volt a fontos, hogy együtt legyenek, addig, ameddig nem kell hazamenniük.
Minden egyes nap ugyanúgy telt. Reggel vagy a két Kaulitz vagy Helena ment át a szomszédba, hogy aztán együtt elmenjenek a játszótérre, majd délben megebédeljenek, aztán az egész délután újra együtt töltsék, s végül este álomra hajtsák fejüket, hogy aztán másnap kezdődjön minden előröl.
Elválaszthatatlanok voltak már évek óta, remekül megértették egymást. Bill és Tom ikrek voltak, de Hel-re is úgy tekintettek, mint testvérükre, az ikertestvérükre. Hisz Helena csak pár hónappal volt fiatalabb a két srácnál.

Aztán egyszer nagy változás történt mindhármuk életében......

Általában Helena szokott átmenni a fiúkhoz, csak nagyon ritkán volt, hogy fordítva. Egyik nap nem ment át a lány, s az ikrek aggódni kezdtek érte. Úgy döntöttek, ők maguk mennek át. Gyorsan lefutottak a lépcsőn, és mielőtt kiléptek volna a bejárati ajtón, az anyjuk megállította gyermekeit:
- Hova, hova? – kérdezte.

- Megyünk át Helenához. Mindjárt jövünk. – felelte gyorsan Bill, s már indulni is akart, de anyja megragadta a kezét.
- Várjatok! – kiáltott utánuk, mire a két testvér az anyukájuk felé fordult – El kell mondanom valamit... – mondta halkan.
- Mi történt? – kérdezte Bill, és tudta, hogy nincs rendben valami. És Tom is így volt ezzel.
- Gyertek, üljetek le és elmondom. – intett a kanapé felé, mire a két srác helyet foglalt, s kíváncsian néztek anyukájukra. – Szóval... Tudjátok... Ma Helena és az anyukája elmentek itthonról.

- Hová? – vágott közbe Tom – Mikor jönnek vissza?

- Öhm... Nem jönnek vissza...

- Miért? – könnyek szöktek Tom szemébe. – Már nem szeret minket?

- Nem, nem erről van szó. – felelte Simone, s a gyermekei közé ült és szorosan átölelte őket. – Elköltöztek. Nagyon messze innen.

- De.... de ugye még.... még látjuk őt? Igaz? Még találkozunk vele? Mondjuk..... holnap! – nézett könnyekkel teli csillogó szemekkel anyja szemébe.

- Nem tudom, Tom, nem tudom. Lehetséges, hogy majd valamikor a jövőben összefuttok.... de sajnos évekig nem látjátok őt.

- Mi? Nem, az nem lehet! – tört ki Billből a sírás, s felpattant a kanapéról – Miért? Miért hagyott itt minket? Miért nem szeret minket? Miért nem búcsúzott el? Miért nem szólt, hogy elmegy? Miért mondta tegnap azt, hogy ma is találkozunk? Miért? Anya, miért? – kiabálta, s felrohant a szobájába.

- Bill, kicsim, várj! – kiáltott utána az anyja.

- Hagyjad, csak egyedül szeretne lenni... – felelte a sírástól fuldokolva Tom – Miért ment el? Miért nem búcsúzott el tőlünk?

- Tudod, ő sem tudta, hogy ez lesz....

- Mikor mentek el?

- Hajnalban, már korán reggel. És hidd el, Helena el akart búcsúzni, de nagyon siettek. És elhiszem, hogy nagyon fáj most, de ne sírj, minden rendben lesz. Helena szeret titeket....

- Nem! Ez hazugság! – kiabálta Tom is, s letörölte a könnyeit – Ha szeretne minket, nem ment volna el! Nem hagyott volna itt! Utál minket! Hazudott! Nem szeret! – kiabálta tovább és elszaladt, ki az udvarra, egyenesen a játszótérre, ahol tegnap ilyenkor vidáman játszottak, s boldogan nevetgéltek és oda, ami most üresen áll és nem a nevetéstől zajos, hanem a sírástól........

Egy 22 éves lány sétál már órák óta a városban. Az utca menti lámpák narancsos fényei világítják meg az útját, a szél néha-néha belekap hátközépig ér, hullámos, barna hajzuhatagába, s játszadozni kezd vele. A Nap vöröses-narancssárgás, s egy kicsit rózsaszínes színűre színezi az ég alját. Már alkonyodik, de ő még mindig nem tért haza. Olajzöld, mosolygós szemei most a szomorúságtól csillogtak.

Ahogy így mendegélt, lassan leért a folyópartra. Leült a fűbe, kinyújtóztatta lábait, majd egy kicsit lejjebb csúszott, hogy bokája beleérjen a hűvös vízbe. A nap narancsos színe a víz felületén gyöngyöződött. Csodálatos látvány volt. Mintha ezer és ezer kristály ragyogott volna.

Helena lehunyta szemeit, s felidézte a régi szép emlékeket. Milyen jó volt gyerekként.... Amikor nem voltak határok, amikor szabadon ábrándozhattak, s nem kellett figyelni semmire. A mai napig pontosan emlékszik arra, amikor itt ült Billel és Tommal és beszélgettek. Arra, mennyit nevettek, hogy mindig együtt voltak, hogy nem léteztek egymás nélkül. A mai napig emlékeiben él minden egyes pillanat, minden egyes érzés, minden egyes képkocka. Hisz akkor még minden olyan szép volt, minden olyan szépnek mutatkozott, akkor minden olyan könnyű volt. De aztán elszakították őt a fiúktól, s az élete gyökeresen megváltozott. Még csak elbúcsúzni sem tudott tőlük. Annyira fájt neki, a mai napig nem tudta kiheverni ezt.
Vajon mi van most velük? Hol vannak? Hogy néznek ki? Mennyit változtak? Vajon emlékeznek-e még rá? Arra a sok őrültségre? Mi történt velük az alatt a röpke 16 év alatt? Még itt, Németországban laknak vagy már valóra váltották álmukat, s kiköltöztek Spanyolországba?

Ezen az emléken elmosolyodott... A mai napig emlékszik rá, mikor kijelentették: „Ha nagyon leszünk, Spanyolországban fogunk lakni.... És te is jössz velünk!”

Na igen, a gyerekkori álmok, melyekben szentül hittek, s kergették azokat. Csakhogy a Sors nem így gondolta, és elválasztotta őket egymástól. Míg Bill és Tom Németország egyik kisebb városában lakott, addig ő egykori hazájától több tízezer kilométerre tengette napjait. A világ másik felén.

„Miért kellett ennek a barátságnak vége lennie?” – teszi fel újra és újra a kérdést magában Helena, de választ eddig még sosem kapott.

Elmélkedését két férfihang zavarta meg, s hirtelen felpattantak szemei. Pár másodpercig bambán nézett maga elé, majd a hang irányába, jobbra fordította a fejét, de a sötét miatt nem látott senkit.

- Eressz már el, hallod?! – kiabálta egy srác.

- Részeg vagy, az istenért! Ha eleresztelek, összeesel! – kiáltotta a másik, de az rá se figyelt. Tovább ordítozott:

- Engedj el! Hallod?! Engedj!

- Jó, te akartad. – engedte el, mire a másik majdnem elesett, de végül talpon maradt. Aztán elindult, lépései bizonytalanok voltak. Helena csak megcsóválta a fejét, de tovább figyelte az eseményt. Mikor a srác a lámpa fénye alá ért, elakadt a lélegzete, szemei elkerekedtek. Ő volt az, ő. Ő, akit már vagy 16 éve nem látott. Tom. A szemeiről felismerte, csak neki vannak ilyen gyönyörű barna szemei. És persze testvérének, de ő így is tudta, hogy Tom az. Legszívesebben odafutott volna, s könnyes szemekkel ölelgette volna, elmondta volna ezerszer, hogy mennyire sajnálja, de aztán lemondott róla. Mi van, ha már nem emlékszik rá, ha már nem ismeri fel? Hisz 16 év sok idő, lehetetlen, hogy még emlékezzen rá.

Így hát elfordította a tekintetét, s újból lehunyta szemeit. Próbált úgy tenni, mintha nem vette volna őket észre, de szíve egyre hevesebben vert. Megvárta, míg a srác léptei elhalnak mögötte, s csak utána nyitotta ki szemeit. Tomra pillantott, szeméből pedig könnycseppek csordogáltak. Aztán a fiú alakját elnyelte a sötétség, s ő a másik irányba nézett.

Bill..... Ő biztosan Bill lesz. Vajon ő hogy néz ki? Mennyire hasonlít Tomra? Több ezer kérdés cikázott a fejében, úgy, ahogy az érzései is kavarogtak benne. Úgy szeretett volna Billhez is odafutni, átölelni, megszorongatni, elmondani neki is ezerszer, hogy mennyire sajnálja, hogy így történt minden.... De nem tette....

A fiú elindult lehajtott fejjel arra, amerre testvére ment. Amint a lámpa őt is megvilágította, Helena a kérdéseire választ kapott. Mennyit változott ő is. Cseppet sem hasonlítanak egymásra, úgy, mint 6 éves korukban. Egyedül a szemük színe az, ami közös bennük.

A sötétség Billt is elnyelte, ő pedig elfordította a fejét. Még több könnycsepp hagyta el a szemeit, belül marta a fájdalom, szíve heves dobogása a mellkasát feszítette, mintha ki akarna ugrani. Felhúzta lábait, majd kezeivel átölelte azokat, s fejét térdei közé hajtotta. Próbált a lehető legkisebbre összehúzódni, hogy a fiú még véletlenül se vegye észre.

- Istenem Tom, ki lett belőled... Annyira sajnálom.... – hallotta maga mögött Bill keserves hangját miközben elhaladt mögötte. Helena szeméből már száguldoztak a könnycseppek, legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól.

Percekkel később, mikor már valamennyire lenyugodott, oldalra fordította fejét, s csak akkor vette tudomásul: Bill alig 10 méterre ül tőle. Lélegzete, szívverése felgyorsult. Annyira vágyott már arra, hogy újra lássa őt, s most itt a lehetőség, és mégsem megy. Perceken keresztül kételkedve hol Billre, hol pedig a vízre nézett, aztán valamitől vezérelve felállt a földről. Nem tudta mit tesz, mintha nem önmaga lett volna: elindult a srác felé. A távolság egyre fogyott köztük, ő pedig egyre idegesebb lett. Végül megállt a srác mellett, de szólni nem szólt.

- Öhm... Szia. – köszönt Bill, s kíváncsian nézett fel a mellette álló lányra, ám az nem felelt – Mit szeretnél?

- Csak... Beszélgetni szeretnék....

- Értem.

- Leülhetek?

- Persze, ülj csak. Idevalósi vagy? Csak mert nem láttalak még errefelé...

- Nem, nem itt lakom.

Bill bólintott egyet.

- Mi a baj? – csúszott ki Helena száján a kérdés – Bocsi... én csak.... izé... én..... nem....

- Igen?

- Csak látom, hogy nem vagy jól....

- Hát jól látod... De erről nem akarok beszélni.....

- Rendben, megértem..... – sóhajtott fel a lány, ezzel kettejük közé csend telepedett.

- Tudod, volt egy lány még nagyon régen.... Még amikor egészen kicsi voltam.... – kezdett bele Bill – Tom és az én legjobb barátunk volt.... Minden egyes napunkat együtt töltöttük, elválaszthatatlanok voltunk. Annyira szerettük egymást, azt el sem lehet képzelni. – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, megállás nélkül, mint mikor a csapból folyik a víz. Csak mondta, mondta és mondta, amit érzett, ami évek óta nyomta a szívét. - Aztán... A lány egyik napról a másikra elment... Egy szó nélkül... Még csak el sem búcsúzott.... A mai napig nem hevertem ki, se én, se Tom.... Tomot jobban megviselte ez, mint engem.... Szinte majdnem minden este részegre issza magát, egyszer már drogokhoz is nyúlt... És annyira rossz nézni ezt... Azt, ahogy tönkreteszi magát... És nem tudok mit tenni... Nem hallgat rám... Tom szerint ha Helena itt lenne, mindent helyrehozna... Szerintem nem... Azt a rengeteg évet nem lehet bepótolni.... Gyűlölöm ezért őt.... Itt hagyott, minden nélkül lelépett, el sem köszönt, nem keresett soha minket... És ő még csak nem is tudja min mentünk keresztül. Nap mint nap sírtunk, még ma is könnyeket ejtünk miatta, szenvedünk, és reménykedve várjuk, hogy egyszer visszajön... De már nem fog... Talán már elfelejtett minket.... Talán már nem szeret..... – felsóhajtott – Bocsi, nem akartalak a hülyeségeimmel zaklatni, én csak....

- Sajnálom Bill.... Annyira sajnálom.... Én nem így akartam.....

- Miről be... Helena? – hajolt közelebb a lányhoz Bill, úgy, hogy már csak centik választották el őket. Aztán meglátta azokat az olajzöld szemeket, amilyen soha senki másnak nem volt, s tudta: ő az. – Jézusom, te... te mit keresel itt?

- Átutazóban vagyok... – felelte csendesen – Annyira sajnálom... Tényleg... Hidd el, el akartam búcsúzni, de nem tudtam, mert sürgősen el kellett mennünk... Kerestelek titeket, de nem találtalak. Mindennap sírtam miattatok, mindennap gondoltam rátok és bíztam, hogy hamarosan találkozunk... én... annyira sajnálom, hogy így alakult... Én nem akartam....

- Miért? Mégis miért mentetek el? – kérdezte könnyes arccal – Hisz barátok voltunk, vagy nem?

- De igen, Bill, azok voltunk.

- Mégis elmentél...

- Tudom és sajnálom, de.... de anya összeveszett anyukátokkal, és elhatározta, hogy elmegyünk. Ne kérdezd min vesztek össze, nem tudom. Sosem beszélt róla. Sajnálom... Ha tehetném, visszafordítanék mindent, de nem tudom....

- Helena.... én... nem tudok mit mondani... Örülök és sírok is....

- Tudom Bill, én is így vagyok... – újabb csend telepedett le rájuk. – Mesélj Tomról.... kérlek....

- Nem tudom, mit mondhatnék.... Egész gyerekkorában titkolta, hogy mennyire fáj, hogy nem vagy itt.... Mígnem egy szép napon részegen hozták haza.... Még csak 15 éves volt.... Nem tudtam, hogy ennyire megviselte... Próbáltam segíteni rajta, beszélgetni vele, hátha jobb lesz, de nem sikerült... Tovább ivott, bunkón viselkedett mindenkivel. Szinte majdnem mindennap részegre itta magát.... Aztán miután a pia nem segített rajta, drogokhoz nyúlt.... Körülbelül másfél hónapig volt kórházban.... Majdnem meghalt, de persze őt ez sem érdekelte. Igaz, nem nyúlt soha többé drogokhoz, de az ivást ugyanúgy folytatta.... A mai napig....

- Ez is miattam van....

- Bár azt mondhatnám, hogy ez nem igaz, de sajnos igen..... és ezt te is tudod...

- Persze.... persze, hogy tudom.... – sóhajtott fel, s lehunyta szemeit – Soha nem akartam, hogy ennek így legyen vége.... Soha, nem akartalak titeket ott hagyni... Ha vissza tudnám forgatni az időd, ha lenne hozzá erőm, ha meg tudnám tenni, megtenném. Folytatnánk ott, ahol befejeztük, és minden a legnagyobb rendben lenne... De ez nincs így és.... Bill, nem akartam! Nem tudom, hogy mondjam még el, de sajnálom! És tudom, hogy dühös vagy rám, és hogy utálsz, de nem tehettem mást! Nem én akartam elmenni! Bill, annyira sajnálom...  Kérlek, bocsáss meg! – fakadt ki, s már javában záporoztak könnyei.

- Tudom, Helena, tudom... Én is sajnálom.... Sajnálom.... – ölelte zokogva magához a lányt, s úgy sírtak. Kapaszkodtak egymásba annyira, amennyire csak bírtak, mintha attól félnének, hogy újra elszakadnak.

- Bill... Ne... Bill, kérlek.... Engedj el.... – suttogta a lány, mire a srác elengedte.

- Mi az?

- Hol.... Hol van Tom? Látni szeretném....

- Engem keresel? – szólalt meg mögöttük egy hang, mire mindketten odakapták a fejüket.

- Tom? – kérdezte Helena, s felpattant, majd odasétált a fiúhoz.

- Igen, én vagyok. Te ki vagy?

- Nem emlékszel rám? Helena vagyok...

- He... Helena? – kérdezte elhaló hangon Tom. – De... mi... én... az nem lehet! Hisz Helena elment, és soha nem jön vissza.... Már nem szeret minket....

- De igen Tom, még mindig a barátaim vagytok. És hidd el, sajnálom, ami történt, nem akartam elmenni, és tudom, hogy ez nagyon kevés és hogy semmit sem ér a bocsánatkérésem és...

- Elég! – csitította el Tom, s magához ölelte. Könnyek futottak végig az arcán, szíve most először dobogott olyan hevesen, boldogan és élettel megtelve, mint 16 évvel ezelőtt. Évek óta csak egy test volt, s most lelke visszatért, újra önmagának érezte magát.

- Tom.... Tudom, hogy miattam csinálod azt, amit csinálsz... Tudom, hogy engem hibáztatsz, de kérlek ne tedd.... Nekem is fáj... és még jobban fáj az, hogy tönkreteszed magad miattam.... Kérlek, fejezd be az ivást... Nem kell ezt tenned.... Miattam nem. Ne emészd magad, ne hagyd, hogy gyötörjön a kín, nem szabad, hogy legyőzzön! Ígérd meg nekem, hogy leállsz vele és normálisan éled tovább az életed.... Ígérd meg nekem, jó?

- Megígérem, de segítened kell... Nélküled nem megy....

- De igen, Tom, menni fog.... Itt van Bill, ő is melletted áll, ő majd segít neked.... – bontakozott ki a srác öleléséből. – Most pedig.... megyek.

- Hová? – tette fel Bill a kérdést, s ugyanabban a pillanatban Tom is.

- Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt megint! Most nem! Szükségünk van rád!

- Sajnálom, de meg kell értenetek... Nekem már más életem van, én nem ide tartozok. 16 év sok idő, rengeteg, nem lehet bepótolni az éveket.... Hiba volt újra találkoznunk, és ugyanakkor tudom, hogy hiba az is, hogy elfojtom az érzéseim, eltaszítalak magamtól titeket, de.... muszáj volt látnom titeket.... Sajnálom..... – azzal hátat fordított nekik, s elfutott, messze, minél messzebb. El akart menni az érzései elől, menekülni akart a fájdalom elől. Az élete már más volt, már nem kötötte ide semmi, ám mégis azt akarta, hogy ne kelljen elmennie.

Összerogyott a fűbe futás közben. Felzokogott az éjszakában, szinte hallani lehetett, ahogy szíve apró darabokra törik. Emlékképek hada úszott elméjében, nem hagyták békán, el akarta őket tűntetni, de újra és újra, több és még több kép rajzolódott ki előtte. Az esze azt suttogta, hogy menjen el, mennie kell, de szíve visszahúzta őt ide, oda, ahol mindig is boldog volt. Talán lenne értelme az újrakezdésnek? Vagy a folytatásnak?

- Helena.... – hallott a távolban két hangot, de nem volt benne biztos, hogy nem csak hallucináció volt-e. Aztán két kezet érzett dereka körül, majd mikor egy pillanatra felnyitotta szemeit, Bill ölében feküdt.

- Ne.... ne... hagyjatok... menjetek.... – tiltakozott.

- Nem, nem megyünk. – felelte Bill, s szorosan ölelte a lányt.

Tom is letérdelt melléjük, s megfogta Helena kezeit.

- Nem Hel, nem teheted ezt! Nem engedünk el megint! Egyszer már megtettük, még egyszer nem fogjuk... Nem követünk el még egyszer ekkora hibát.... Soha nem engedünk el téged, soha......