November 9: meghívtuk Németország legnagyomm tinisztárjait egy beszélgetésre. Az Ochsenknecht és a Kaulitz testvérek az újraegyesülés évében születtek, Kelet-, illetve Nyugat-Németországban.

Berlin, „Ritz Carlton”, minden 16 évnél fiatalabb lánynak elsősegély-nyújtásra lenne szüksége: a négy legfontosabb fiú Németországból egy bőrkanapén ülnek, gumicukrot esznek és beszélgetnek. Mögöttük, a kárpiton felnőtt, nyakkendős emberek, akik sietőben vannak, mert kevés az idő. Mindenki a Kaulitz és az Ochsenknecht testvéreket akarja: közülük kettő Franciaországban turnézik a Tokio Hotellel, a másik kettő pedig épp most írta alá a felvételi papírokat, és új filmeket készített. Mind a négyen nagyon illemtudóak: felállnak, kezet ráznak, „Örülök, hogy megismertelek!”-mondják. Biztosan nem előszőr csinálják ezt. A mi tervünk: beszélgetni velük az otthonukról, az országukról, vagyis Németországról. Beszélünk Bill és Tom Kaulitzzal, akik Magdeburg mellett, Loitsche-ben laknak, és itt van Jimi Blue és Wilson Gonzales, Grünwaldból(Munich mellett).

SZ-Magazin: Pontosan 18 évvel ezelőtt döntötték le a falat, szóval azt is mondhatjuk, hogy annyi idősök vagytok, mintaz ujjászületett Németország. Mit jelent az a nap számotokra?

Bill: Az emberek ünnepelnek, és mi is velük együtt ünneplünk, még akkor is, ha minket nem is igazán érint a dolog. De mi is örülünk, hiszen nekünk is hasznunk származott abból, hogy ledöntötték a falat.
Jimi Blue(JB): Apám mesélt erről. De nem igazán számít...talán egy egész kicsit.
Tom: Őszintén, nem igazán érdekel az a nap.
Wilson Gonzales(WG): Természetesen megható, amikor filmeket nézünk arról, hogy mennyire boldogak voltak az eberek, mikor ledölt a fal, és megölelhették a fal túloldalán élő embereket. Mikor ezt nézem, rájövök, hogy mennyire rossz lehetett a úgy élni.

SZ-Magazin: Mire gondoltok, hogy ha a DDR-ről van szó? (asszem Kelet Németország)

Bill: Ez sosem volt gyakori téma nálunk. Igaz, sok országban turnézunk, és majdnem mindenhol kérdezgetnek róla, de mi csak azt mondhatjuk, hogy Németországot már csak egy országként ismertük.
Tom: Egyszer valaki Olaszországban kérdezte, hogy örülünk-e annak, hogy, mivel Kelet-Németországból származunk, most már jöhetünk Olaszországba. És valaki még banánt is ajándékozott nekünk.
WG: Egy évig egy művészeti iskolában voltam Los Angelesben, és folyton azt kérdezték, hogy mit csinál most Hitler, és hogy vannak-e már fagyasztók Németországban. Valaki igazán fel kell világosítsa az Amerikaiakat, hogy Németország egy normális állam. Sok ember van az Államokban, akik azt hiszik, hogy egyes Németek még mindig lenézik Kelet-Európát, pedig ez nagyon értelmetlen. Mikor Kelet Németországra gondolok, akkor csak a zászló jut eszembe. Te mit gondolsz erről, Jimi?
JB: Micsoda?
Bill: *nevet* Ne is figyelj rá!
JB: Én is emlékszem a zászlóra.

SZ-Magazine: WG és JB, ti Grünwaldban nőttetek fel, ami egy elég híres negyed Münich mellett, ráadásul népszerű családból származtok. Bill és Tom, ti Loitsche-ben éltetek, Magdeburg mellett. Nehezített ez valamit a gyerekkorotokon?

Bill: Nem teszek különbséget Kelet és Nyugat között. Ezt az ossie és wessie (így nevezik a kelet- valamint nyugat-Németországi embereket.) különbséget sem vesszük figyelembe. Ezek a kifejezések számunkra nem is léteznek, esetleg a tanáraink számára. Úgy gondolom, a legnagyobb különbség az, hogy mi falun nőttünk fel, ti meg városon.
WG: Grünwald ugyancsak egy falu, de mivel nagyon közel van a városhoz, legtöbbet ott lógtunk, meg apánkat is néha elkísérgettük film-premierekre, vagy forgatásokra, akkor és most is.
Tom: Nem olyan rossz dolog falun felnőni, esetleg miután elérsz egy bizonyos életkort. Úgyértem, hol tudnál egy városban házat építeni egy fára? Másrészt, Bill és én mindig felhívtuk magunkra a figyelmet, mert másképp néztünk ki, mint a többiek. Ezért álmodoztunk arról, hogy majd Berlinbe költözünk, mert ott úgy rohangálhatunk bárhova, ahogy akarunk.
Bill: A szabadság mindig a legfontosabb dolog volt számunkra. Ezért is tetováltattam a szót a bal karomra, kevéssel a tizennyolcadik születésnapom előtt.

SZ-Magazine: Emlékeztek még az első Berlini utatokra?

Bill: Persze. Mikor 12 évesek voltunk, felültünk a vonatra és odautaztunk. Tomnak meg nekem szinte semmi pénzünk nem volt, de mndenképpen fel akartunk menni a TV-toronyba. Ott fenn, nagyon drága tejeskávét ittunk, és úgy tettünk, mintha megengedhetnénk magunknak.
WG: 6 vagy 7 évesek lehettünk, és csak arra emlékszem, hogy mentünk a földalattival, és sushi-bárban voltunk. Berlin olyan volt számomra, mintha New York egy része lenne. Ma úgy gondolom, hogy a berlini emberek sokkal barátságosabbak, mint a Munich-ben élők. Nem számít, hogy mit viszelsz, de az eszed annál inkább. Berlin nem feltétlenül a legtisztább város, de kétségkívül a legművészibb Németországban.
JB: Igaz, annyi ottragadt ember van Munich-ben. Minden sokkal vegyesebb Berlinben, nagyon sokféle ember van ott...minden lehetséges.

SZ-Magazine: Minden más tininél többet utaztok a turnék és a forgatások miatt. Hol érzitek igazán otthon magatokat?

Bill: Németországban mindenütt otthon érzem magam, még a hotelek is otthonosabbak, mint például Moszkvában vagy Párizsban bármilyen luxushotelek. Főleg a nyelv adja a legnagyobb otthonérzetet.
WG: Igaz, ezt én is észrevettem azalatt az Amerikai egy évem alatt. Semmi köze nem volt az otthonhoz. És még egy dolog: sok ember elitéli Németországot. És nincs igazuk. Németország egy nagyszrű hely, sokkal jobb és pozitívabb, mint az USA. 21 éves korodig nem szolgálnak ki alkohollal, és cigizned sem szabad, még a saját otthonodban sem. –elképzelni is rossz!
JB: Én úgy gondolom, hogy Amerika jobb, mint Németország. Meleg van, az emberek kedvesek, csodaszép tengerpartjuk van: Venice és Las Vegas. Szeretnék egy nap ott élni.
Tom: a többi országban nagyon sok dolog van, amihez hozzá kell szoknod, a dolgokat néha nem tudják jól megszervezni. Németország sokkal jobb szervező, mint például Berlinben az „Echo” díjátadón két nappal azelőtt megkezdtük a próbákat. Olaszországban a legnagyobb showokat készőn kezdték el filmezni, Moszkvában pedig a fellépés kezdete előss egy órával még nem volt késza színpad.

SZ-Magazine: Létezik a „német kényesség” fogalma. Mit gondoltok, ki vagy mi kényes?
WG: A kölykök a felvágós Munichi klubokból, például a „P1”-ből, akik a szüleik pénzét szórják és a legdrágább cuccokban rohangásznak. Ők azok. Azt hiszik, befolyásolhatják az embereket az apuci hitelkártyájával. Én büszke vagyok arra, hogy saját magam szerzem meg a pénzem, és bármikor meghívhatom a barátaimat egy italra.
Bill: Én kényes vagyok, ha a pontosságról van szó. Ez nagyon fontos számomra. És a megbízhatóság.
JB: Én elég kényes vagyok, ha ételről van szó. Mindig két tányérra van szükségem: egy a kajának és egy a salátának. És ha a zuhanyzóban egy kis piszkot látok, nem zuhanyzom.
Tom: Számomra azok a kényes emberek, akik nem toleránsak, nem képesek kifejezni magukat és mindig a szabályok szerint élnek. Ezt nem a törvényekre értem, hanem olyan szabályokra, amit saját maguk szabtak ki. Olyan emberek, akik mindig azt teszik, amik mások mondanak nekik, és nem merik átlépni a határokat. Ha valaki mégis túllépi a korlátokat, azt mondják, hogy „Ne tedd” vagy „Nem szabad” Egyszer egyilyen kényes család közelében laktunk. Szerencsére már jó messze vannak.

(Itt JBt és WGt kérdezgetik, majd Tom nyilatkozik a családjukról)
Tom: Németországban középosztály is van. Mint például a mi családunk: nem gazdag, de nem szegény. Végül mindenkinek meg kell találnia az utat, hogy levezesse a feszültséget.Mi a zenére fordítottuk, más kick-boxszal vezeti le a feszültségeket.

SZ-Magazine: Milyen feszültségek?

Bill: Mi lázadtunk magunkért. Utáltuk az iskolát, a tanáraink szörnyűek voltak. Az én előnyöm az volt, hogy tudtam, mik a jogaim, például, ha egy felmérőt nem osztanak ki időben, az érvényét veszti. Édesanyánk szinte minden nap hivatva volt, hogy végighallgassa, milyen borzalmasan viselkednek a fiai.
JB: Mikor ötödikes voltam, a tanáraim elkezdtek azzal hárítani, hogy „Azt hiszed, jobb vagy, mint a többi, mert apád Uwe Ochsenknecht.”
WG: Igen, mindig ezzel kötöttek belénk. Egyik héten 9 fegyelmit kaptam. De mielőtt kidobtak volna, otthagytam a sulit.

SZ-Magazine: Che Guevara régen tinibálvány volt . Ki most a tinibálvány?

Tom: Mikor még jártuk klubokba, egy csomóan Che Guevara pólókat hordtak. Ugyanakkor rengeteg tüntetés zajlott, amiket punkok indítottak, szóval a lázadás menő téma volt akkor.
WG: Én 3000 punkkal együtt tüntettem a Marienplatznál a NPD ellen (a neo-náci közösség Németországban) De együttvéve, nincs túl sok ok, amiért tünetni kéne itt Németországban. Ha az Államokban élnék, sokkal több kot találnék tüntetésekre.

SZ-Magazine: Van olyan politikus, akit kedveltek?

Bill: Nem beszélek ilyen dolgokról. Nem akarok senkit sem manipulálni a személyes véleményemmel, vagy a választási döntésemmel. Mindenkinek saját véleménye kell hogy legyen.
Tom: De természetesen járunk szavazni, mivel 18 évesek vagyunk, meg minden.
WG: A pártok harcba kezdhetnének egymással, ha elmondanám a véleményemet. De ha 18 leszek, én is fogok szavazni. Most más példaképeim vannak, mint például a gitáros Tom Morello (a Race against the Machine gitárosa).Ő ingyen játszik tüntetéseken, a jó célok érdekében. Nem a pénz érdekli, hanem a cél.

SZ-Magazine: A Kohl korszakban születtetek. Emlékeztek még rá?

Tom: *mutogat a kezével* Az a nagy pasas?

SZ-Magazine: És Gerhard Schrödert?
WG: Hmm...SPD? (Ne próbáljátok megérteni, én sem értem^^)
Tom: *nevet* igen, tudom, kiről van szó.

SZ-Magazine: A ti generációtok hallott a hidegháborúról, a csernobil következményeről, az erdők kihalásáról és az atomenergiáról. Mik voltak a leg jelentőségteljesebb dolgok?

WG: Bizonyára a szeptember 11.-i terrortámadás, de leginkább az, ami utána történt. Sok dokumentumfilmet láttam, és rájöttem: végül, az amerikaiak fogják legyőzni önmagukat asaját fegyvereikkel, amiért elengedték Bin Ladent. Ez volt az a pont, amikor valahogy rájöttem, hogy hogyan működnek ezek a dolgok, és hogy az amerikaiak szólnak bele mindenki dolgaiba. Biztos vagyok benne, hogy segíteni akarnak, de másfelől a lehető legnagyobb hasznot akarják kihúzni mindenből. Németország ezzel szemben nyugodtabb. Azt teszi, amit jónak tart, és nem engedi bevonni magát minden hülyeségbe.
Bill: Természetesen sok dolog történt gyerekkorunkban, amire gondohatunk, de a legnagyobb talán mégis a szeptember 11. Megpróbáljuk megakadályozni, hogy a félelmeink visszatartsanak minket.

SZ-Magazine: El tudjátok képzelni, hogy csatlakozzatok a hadsereghez, és Afghanistanba menjetek, segíteni az ország újjáépítésében?

JB: Dehogy. Túl lusta vagyok. Mindig toppon lenni, és 100 százalékos jelenlétet biztosítani túl stresszes lenne számomra. Szociális dolgokban biztosan részt veszek majd. Afghanistanban csak félelmeim lennének, ez nem az én „teáscsészém”.
WG: A hadsereg megrémít engem. De amúgy sem lenne az én műfajom. Inkább otthonokban segédkeznék.
Tom: Majd akkor fogunk ezen gondolkozni, ha orvosi ellenörzésre hívnak a hadsereghez.

SZ-Magazine: Hogyan szeretnétek élni, mikor idősebbek lesztek?

Tom: Mint a kősziklák. Egész életemben színpadon szeretnék állni.
Bill: A gyökereim Németországhoz ötnek, és mindig ide térnék vissza.
JB: Divattervező szeretnék lenni. Remélem ki tudom majd hozni a két év Waldorf-Iskolámból.
WG: Szeretném, ha egy hatalmas cégem lenne, ami különféle dolgokat terjeszt: filmeket, zenét, divatot, bútort, és óvszert.

SZ-Magazine: Emlékeztek még arra, mikor először hallottatok egymásról?

JB: A Tokio Hotelről a BRAVO-ban olvastam.
WG: Néhány évvel ezelőtt egy barátom a kezembe nyomott egy CD-t tőletek, és mondta, hogy egy új német együttes vagytok. Tetszett, erre emlékszem.
Bill: Nos, mi láttuk veletek egy filmet, és felfigyeltünk arra, hogy körülbelül velünk egykorúak vagytok. Mikor ezt észrevettük, akkor több figyelmet szenteltünk arra, hogy jobban megismerjünk.
WB: Mikor először láttam képet a Tokio Hotelről, azt mondtam: ezek nagyon jók!