„Örökké a szívemben éltek...”

- Új szívre van szüksége! – jelentette ki az orvos.

Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja közölni. Érhetett volna nagyobb csapásként is ez, amit az orvos mondott, de nem ért. Felkészültem erre, tisztában voltam azzal, hogy ez lesz. Billt szívrohammal szállították kórházba még hetekkel ezelőtt, mégis mit vártam volna? A doki boldogan azt mondja, hogy távozhatunk egy ilyen eset után? Ugyan már! Bill majdnem életét vesztette. Egy koncert kellős közben összeesett, azóta itt van. Az állapota nem javult, sőt, csak egyre rosszabbodott. Amióta kórházban van, többször le is állt a szíve, újra kellett éleszteni. Szóval nyilvánvalóvá vált számomra, hogy előbb-utóbb bejelenti ezt.

- Értem... – mondtam, de közel sem volt olyan a hangom, amilyennek szerettem volna hallani.

- Az úr már fent van a várólistán. – folytatta – Amint találunk megfelelő donort, értesítjük önöket.

- Rendben, és köszönjük.

- Ugye tisztában vannak azzal, hogy csak a gépek tartják életben? – kérdezte.

- Igen, persze.

- Nos... Több mondani valóm nincs. Ha bármire szükségük lenne, csak szóljanak egy nővérnek.

- Jó-jó, még egyszer köszönjük.

Az orvos kiment, maga után becsukva az ajtót. Egy darabig csak álltam ott és meredten bámultam az ajtót, majd lassan odasétáltam az ágyhoz és leültem rá. A kezeimbe vettem Bill kezét és ott szorongattam az ölemben. Vettem egy nagy levegőt, amit aztán a számon kifújtam, majd Billre néztem.

- Annyira örülök. – mosolyodta el halványan, s örömkönnyek csillantak meg a szememben.

- Kicsim... – sóhajtott Bill, s rám emelte tekintetét.

- Mondjad...

- Én... én... én nem akarom...

- Mit nem akarsz? – kérdeztem idétlenül, pedig nagyon is jól tudtam, mit akar mondani, mire céloz ezzel. De mégis reménykedtem abban, hogy tévedek és valami teljesen mást fog mondani.

- Én nem akarom ezt a műtétet...! – látni lehetett rajta, hogy nagy erőfeszítésbe került, mire kipréselte magából.

Villámcsapásként ért ez a kijelentés. Jobban, mint amikor az orvos azt mondta, új szívre van szüksége. Mint kés a sebet, úgy hasította a csendet ez a mondata. Ez tényleg váratlanul ért. Nem értettem. Miért nem? Abban a percben vagy inkább percekben azt se tudtam volna megmondani, élek-e vagy sem. Mintha megállt volna az idő. Csak meredtem magam elé, mint egy élettelen test.

- De Bill.... – csak ennyit tudtam mondani a hírtelen kijelentéstől.

- Figyelj, kérlek! Tudom, hogy váratlanul ért, de...

- Váratlanul? Ez egyenesen ledöbbentett!  - fakadtam ki és felálltam az ágyról, majd hátat fordítottam neki.

- Kérlek, kicsim, figyelj rám!

- Nem Bill, te figyelj rám! Mindig örökké akartál élni és a legnagyobb álmod az volt, hogy a saját bandáddal zenélhess, és már vagy 8 éve csinálod ezt, és most csak úgy feladod?! Te eldobnád az életedet?! Mi lesz a rajongóiddal? A bandával? A barátaiddal? A szüleiddel? Tommal, az ikertestvéreddel? Mit fognak szólni, hogy fogják mindezt túlélni, a halálodat?! És szerinted én, hogy teszem magam túl rajtad?! És nem akarod látni a gyerekünket, ha megszületik? És mit mondok neki, ha felnő, hol van az apja?! Hogy értetem meg majd vele hogy te nem vagy és soha nem láthat téged?! – szinte már kiabáltam.

- Tisztában vagyok ezzel a helyzettel, de hadd döntsek már egyszer én az életemről! Az egész eddigi életem arról szólt, hogy rángattak, mint egy bábut! Álarcot kellett öltenem, hogy ne lássa senki, ha valami probléma van! Mosolyogtam még akkor is, ha sírni volt kedvem! Némán tűrtem a kritikákat, amit a képembe vágtak! Mindent megtettem, eljátszottam azt, hogy minden a legnagyobb rendben van! – kiabált ő is, majd lejjebb vett hangerőn folytatta tovább - De most... Most nem... Ha felépülök, ez tovább folytatódik, és az, hogy majdnem meghaltam, nem fog jelenteni semmit... Én nem ilyen életet képzeltem el magamnak. És ha a sors így rendelte el, hogy meg kell halnom – mert bizonyára azért van ez – hát legyen. Nem küzdök, és már nem is akarok küzdeni.

- De Bill... – fordultam felé – Kérlek, ne... Nem hagyhatsz itt... Nem hagyhatsz magamra... Most nem... – sírtam, majd odalépdeltem az ágyhoz és leültem a mellette lévő székre, s megfogtam a kezét.

- Tudom, hogy nehéz, de... én nem kérek ebből...Ennyi elég volt...

- Kérlek, ne... Bill ne tedd ezt! Bill! Gondolkodj! Biztos van más megoldás, csak ne tedd! Bill! Kérlek! Könyörgöm!

- Egyszer mindenkinek eljön az ideje....

- De neked nem most jött el!

- Te is tudod, hogy igen... Csak azért kapnám meg azt a szívet, mert van pénzem, és ki tudjuk fizetni... És... Gondolod, hogy találnak donort?

- A végsőkig fogunk küzdeni...

- Biztos vagy benne? Tudom, hogy nem. Nem fognak megfelelő szívet találni nekem időben...

- Bill, kérlek... Gondolj a szeretteidre!

- Kicsim... Én így döntöttem, ezt el kell fogadnod... Ez az első és egyben utolsó kívánságom, döntésem... Meg kell értened – suttogta Bill már-már egyre jobban elhaló hangon – Kérlek, szólj egy orvosnak, hogy kapcsolja ki a gépeket!

 - Mi? Nem! Bill! Ezt te se gondolhatod komolyan! Nem halhatsz meg! – s belenéztem a két barna szempárba, mely már rég elvesztette a csillogását. Nagyon is tudtam, hogy komolyan gondolja, és hogy akármit is mondok az én szavam nem ér semmit – Bill... én... én nem... akarlak... én nem akarlak elveszíteni... – sírva borultam a mellkasára, s szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak bírtam.

- Csssss, ne sírj, kérlek! Tudom... Tudom, hogy nehéz... de hidd el... az idők múlásával könnyebb lesz... – suttogta a fülembe, miközben a hátamat simogatta – Fáradt vagyok... – hallottam rekedtes hangját. Ez a két szó is nagy erőfeszítésébe került – Szólj... Szólj egy orvosnak.

- Bill, ne! – könyörögtem, s leszálltam róla, de továbbra is az ágyon ültem.

- Lécci... Ez az egyetlen döntésem, amit az egész életemben saját magam hoztam meg...

Nem szóltam. Újra ránéztem, tekintetem mélyen belefúrtam az övébe. Percekig nézhettük így egymást, aztán megnyomtam a gombot, ami arra szolgált, ha valami baj vagy valamire szükség van.

- Miben segíthetek? – jelent meg az orvos egy percen belül.

- A férjem... A férjem... – nehezemre esett beszélni. A sírás fojtogatott. - azt mondta, hogy... – nem tudtam, képes leszek a kimondani. Vettem egy nagy levegőt. Nagy erőveszítésembe került mire kimondtam – Kapcsolják le a gépekről! – újra előtört belőlem a sírás. Magamon is meglepődtem, hogy ki tudtam mondani.

- Biztos jól meggondolta?

- Igen... – nyöszörögte alig hallható hangon Bill. – Tudom, mit teszek...

- Rendben.

- Kicsim... Ezt a lapot... add oda a többieknek... Kérlek... – s egy hófehér papírt adott a kezembe. Remegő kezekkel vettem el tőle. – Ezen a lapon van, amit mindenkinek üzenek. Anyuéknak, Tomnak, a barátaimnak és az összes fannak.

Bólintottam.

- Lehetne még két kívánságom? – kérdezte, mire halványan elmosolyodtam – Csókolj meg!

Nem kellett többször kérnie rá. Odahajoltam hozzá és egy apró puszit adtam a szájára. Még mindig ugyanolyan jól csókolt, mint régebben, mint amikor először csókolóztunk. Ez volt az utolsó csókunk. Miután elváltak ajkaink, a doki megszólalt.

- Most lekapcsolom a gépekről... Utána még pár percig élni fog, majd... – nem fejezte be, hisz mi is tudtuk, mi jön azután. Sorban kikapcsolta a gépeket. Lépésről lépésre figyeltem, s ahogy egyre kevesebb műszer működött, egyre jobban omlottam össze. Végül az utolsó gép is befejezte a pittyegést. Az orvos vetett ránk egy utolsó pillantást, majd elhagyta a szobát, engem és Billt magunkra hagyva.

Befeküdtem Bill mellé az ágyba, és hozzá bújtam. Magamba szívtam az illatát, jó mélyen, hogy mindig emlékezzek rá.

Már csak pár percig lehetek vele. Szorít az idő.

- Van még egy utolsó kívánságod! – suttogtam a fülébe – Mi legyen?

Egy kis időre elgondolkozott, majd suttogva megszólalt:

- Énekelj velem, kérlek... – könnycseppek gyűltek a szemembe, s nem tudtam mit mondani. Erős szúrást éreztem a szívembe, tudtam, mindjárt itt a vég. Abban reménykedtem, hogy ez csak egy álom, és mindjárt felébredek, de rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság. Bill haldoklik és az utolsó perceket töltjük most együtt.

 - Ich bin da, ich bin da, wenn Du willst... – hallottam meg a fülem mellett a hangját. Rekedtes volt, de még mindig ugyanolyan jó, tökéletes.

- Ich bin da, ganz egal wo Du bist. – énekeltem vele együtt - AlleIch bin da, schau in Dich rein, dann siehst Du mich. Ich bin da, wTenn du nach mir greifst, dann halt ich Dich. IHotelch bin da, wenn Du willst, ganz egal wo du bist... – hangja már el-elhalt. Szemeim csukva voltak, s úgy folyattam könnyeim. Görcsösen kapaszkodtam belé, nem akartam elengedni, nem akartam, hogy meghaljon. Féltem. Nagyon is féltem. Egyenesen rettegtem.